Az új útiterv a következőképpen hangzott: egyet alszunk még itt, adnak nekünk szállást, majd kora hajnalban irány Kenya, ott ismét alszunk egyet – ugyan Johannesburgban nem tudtak előre sem jegyet, sem szállást adni, de megígérték, hogy Nairobiban kapunk mindent, még vízumot is. Aztán rákövetkező nap ismét hajnalban mehetünk Burundiba. Ez kezdett elég kaotikusnak tűnni, úgyhogy éreztem, sínen vagyunk.
Kaptunk szállodajegyet a Balalajka Hotelba. Irány a kisbusz, ami tulajdonképpen nem volt rossz pár dolgot leszámítva:
- A hátsó részben elhelyezkedő WC-ből ismeretlen eredetű anyag szivárgott
- Szagmintát véve azonnal beazonosítottuk az említett anyagot
- Az ablakok nem nyíltak
- Másfél órát vártunk mire elindultunk
Ezen kellemetlen ténytől eltekintve azonban egész kellemes volt a szállás meg a vacsora.
Egy apró tény volt csak, amit ugyan tudtunk de nem számoltunk vele ebben a formában: az a hajnali indulás. Valamiért az a kényszerképzetük arrafelé az utazásszervezőknek, hogy bármikor is megy bárkinek a gépe, mindenkit össze kell szedni a szállodában és odavinni a reptérre méghozzá a legkorábbi járat indulási időpontja előtt egy órával. Fél ötkor kelés, ötkor indulás.
Fél ötkor felkeltünk. Ötkor lent ténferegtünk egy csomó hasonló álmos arccal a halban.
A busz persze nem jött csak 6-ra.
A repülőnk meg 11-kor indult.
Kezdtünk zombisodni.
Egyébiránt a Johannesburgi reptér nagyon érdekes. Nincs hangosbemondó, és a kapuknál álló jegykezelő néha felnéz a papírokból és elkiáltja magát:
- Maputo? Valaki?
Aztán egy másik kapunál meg:
- Luanda már indulna
Ilyenkor van, hogy valaki rájön, hogy neki épp Maputóba vagy Luandába kell mennie és elkezd futni a kapu felé. De ez ritka. Inkább csak a kurjongatás hallatszik. Aztán elérkezett a perc úgy fél 11 tájékán, amikor egy kapunál valaki elkiáltotta magát: Nairobi! – és mi is elindulhattunk a gép felé.
Nairobiban az első dolgunk aztán a további jegy megszerzése volt, amit jó egy óra alatt abszolváltunk némi közelharc árán. Amikor a vízumkérdésre terelődött a szó, akkor ugyan le akartak venni 50 dollárra minket, persze fejenként, de mi mosolyogva bizonygattuk, hogy dehát megígérték nekünk, és sikerült is velük kifizetetni az amúgy 20 dolláros vízumot. Ezekután a szállodai foglalásunk már nem ütközött akadályokba, mosolyogva adták át az ingyenkuponokat.
Mivel marha büszkék voltunk magunkra, hogy milyen gyorsan és ügyesen végeztünk, elhatároztuk, hogy a maradék 2 órában, még sötétedés előtt elmegyünk a közeli szafari parkba vadakat lesni. John meg is alkudott egy taxissal egy elfogadható összegben, ami magában foglalta a tereptúrát fuvarostul, belépőstül és az utat vissza a szállodába.
Az összeg csak akkor tűnt soknak, amikor megláttuk a terepjárónk. Ennyire szakadt, romokban heverő Toyotát én még nem láttam. A csomagjaink sem akartak beleférni. Azt mondta a taxis, hogy majd elküldi a szállodába egy másik taxival – na azt nem. Úgyhogy bepréselődtünk, fele cuccunk az ölünkben és irány a terep. A Toyota zihálva, fenekét a súly alatt a földön húzva verekedte magát át a földutakon, de végülis nem állt meg.
Mondjuk cserébe nem világított, ezért amikor leszállt az este semmit nem láttunk. - Hazafelé a gyalogosokból sem. - Mondjuk a sofőrt ez nem zavarta.
Aztán a vaksötétből megérkeztünk a szállóba. Fény és pompa. Szerintük.
Ha valaki megpróbál elképzelni egy szocreál SZOT szállót keverve egy kollégium lepukkantságával, akkor nem jár mesze a valóságtól.
A recepció mellett egy kis beugróban volt a Business Center. Lehetett kapni szappant meg gémkapcsot a nap 24 órájában.
Az emeleteken kis széken „emeletőr” ült, aki megkérdezte melyik szobába megyünk és ha bemondtuk a jót akkor mehettünk tovább.
Fredriknek nem volt villany a fürdőszobájában, és ezzel Ő járt a legjobban. Nekünk ugyanis volt, és láttuk a víz színét. De legalább nem volt feltűnő ha az ember nem húzta le a WC-t. Szine, szaga ugyanaz maradt ígyis - úgyis. Meg ha John lehúzta akkor félig átszakadt tartályostul Fredrikhez.
Az étteremben helyi 5 tagú zenészcsapat játszott angol tudás nélkül, félig improvizált ABBA számokat, amihez néha egy borzalmas hangú vokalista lány csatlakozott. Nagyon röhögtünk evés közben és táncolva mertük a levest.
Az étterem mellett a társalgóban körbe rakták a székeket, egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok, és így nézték a fekete szappanoperát.
Nade mégegy ajtóval odébb ott volt a BÁR!
Már amikor beléptünk éreztük: itt mi vagyunk a királyok. A bárban kizárólag hölgyek ültek és belépésünk pillanatától kezdve le sem vették a szemüket rólunk. Diszkréten a bárpulthoz húzódtunk egy sörre vágyva, és azt találgattuk, hány perc kell, hogy letámadjanak minket. Aztán a válasz gyorsan érkezett.
13 másodperc múlva egy igen furcsa hajú hölgy igen szemrevaló arany fogával és vele barátnőjével Fredrik mellé telepedett, egy gyors és könyörtelen mozdulattal leverte a fél veséjét amúgy baráti üdvözlés gyanánt és megkérdezte hogy vagyunk.
Aztán a nevünk iránt érdeklődött, amit nem igen akartunk megmondani, így lett a főnököm Fredrik, kollegám John és én meg maradtam Pepe – nekik úgyis mindegy. Aztán még azt is kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, amit nagyon nem értettünk, de mondtuk hogy Fredrik a Katolikus, John a Baptista én magam meg a Vegetáriánus vagyok.
Ezen információkon kicsit elrágódtak, majd gyengéden leverték Fredrik immáron maradék fél veséjét is, megkérdezték, hogy veszünk e nekik kólát. Mivel jól képzett utazók vagyunk, John közölte, hogy nem, mert az ő vallása csak Sört engedélyez, és sajnos nem teheti. Ekkor az aranyfogú ismét bután nézett, de kitalálták, hogy a másiknak a bátya szintén baptista – ezt mi nem hittük. Aztán még motyogtak valamit de jobbnak láttuk elmenekülni, mielőtt a többiek is támadásba lendülnek.
…. Folyt. Köv. ….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése