Baljós Árnyak

Mivel sikerrel jártam Karlskronában, és utána sikerrel folytattuk itthon a munkát Fredrikkel és John-al, erőfeszítéseink gyümölcseként megkaptuk a megrendelést, avagy utazhatunk Bujumburába (ha valakinek így nem lenne hirtelen meg a helység földrajzi elhelyezkedése, akkor segítek: ez nem más, mint Burundi fővárosa, a mesés Tanganyika tó partján elterülő metropolisz). Persze a terv megint meg lett kicsit bolondítva, és én már egy héttel a többiek előtt kiutaztam egy tanfolyamra a Délafrikai Johannesburg-ba .

Ők ide követnek engem a következő csütörtökön, hogy pénteken beszéljünk még egy utolsót a kinti kollegákkal mielőtt a Burundi megrendelők elé járulunk. Majd péntek este, vagyis méginkább szombat reggel hajnali 1-kor továbbutazunk Kenyába, ahol egy rövid várótermi tartózkodás után már indulunk is Bujumburába.

Így a tervek.

Pedig én mindent megpróbáltam. Nem utaztam előkelő helyen a repülőn, nem volt semmi extra szállásom, nem ettem a hasamra, nem büfiztem nyilvánosan, és úgy nagy általánosságban jó voltam végig a tanfolyam alatt (Igaz ittam például egy „Flaming Lamborgini” koktélt, ami nagy lángon ég még szervírozás közben is, de azt sem én kértem, és azt is csak azért, hogy ne nézzenek minket, Magyarokat nyuszinak).

Még kollegáim megérkezése is rendben zajlott; időben, adott helyre és csomagokkal az oldalukon jelentek meg. Aztán megláttam a szállásunkat erre az éjszakára és a hideg végigfutott a hátamon, ugyanis aznap este a „SunTowers” Hotel adott párnát a fejünk alá. Ha egy business osztályon eltöltött repülőút rossz országba vezényel, mi következhet akkor, ha Johannesburg egyik legluxusabb szállodája fogad.

Londinerek veszekedtek a csomagjainkért, külön kád és zuhanykabin volt a fűthető tükrökkel borított márvány fürdőszobánkban. A forgatható TV alatt csiszolt boros és pezsgős poharak sorakoztak. Az étterem kis patakjában ponty nagyságú aranyhalak lubickoltak vidáman, és én rettegve szemléltem a 14-ik emeleti szobám ablakából a nyugodni készülő milliárdos belváros pompáját.

De a mészáros nem sietett, szereti húzni áldozatait.

Másnap sikeresen tárgyaltunk minden érintett résztvevővel, és belevetettük magunkat a luxus bevásárló központ forgatagába. Eldöntöttük hogy nemcsak hogy félmilliós gyűrűt nem viszünk haza ajándékba, de egy pólót sem veszünk ennyiért. És mivel azért nem vagyunk nagy butiknézegető fajta, leültünk hát egy ír kocsmába sörözni és megnézni az épp aktuális VB meccset.

Míg a foci tartott, megbeszéltük, visszamegyünk a boltokhoz és veszünk magunknak egy kis Rootert meg valami csoportos lövöldözős játékot, és a hajnali indulásig egymás leölésével pörgetjük fel az idő lassú kerekét. A meglepetés akkor ért, amikor zárva találtuk szinte az összes boltot, de Fredrik kitalálta a megoldást: Menjünk ki a reptérre, ott még nyitva van egy bolt tutira, és legfeljebb ott játszunk.

Nosza. Felvettük a csomagokat és fél kilenckor a reptéren voltunk, de nem jutottunk el a boltig. Fejünk felett a kijelzőn, nagy vörös betűkkel villogott a mi gépünk járatszáma mellett a következő felirat: TÖRÖLVE