Mivel szereztünk egy rakat tapasztalatot, és igazán úgy éreztük, hogy mi aztán Afrikát kívülről és oda vissza is, már legalábbis ami az utazás - csomagolás - géplemaradás és társait illeti lefekvés előtt megbeszéltük, hogyha nem keltenek minket a reggel 5-ös buszhoz, akkor nem megyünk, majd fogunk egy taxit, és legalább kipihenten dekkolunk a reptéren.
Én igazán jól aludtam.
Fredrik is igazán jól aludt.
John ébresztették fél 5kor!
Ígyhát John keltett minket felöltözve, megmosakodva (persze a mosakodás a sárga vízben nem egyszerű - szerintem nem mondott igazat, vagy nem a szokványos értelemben) és morcosan. Aztán letántorgott a recepcióra, hogy majd ott megvár.
Aztán Fredrik is letántorgott.
Aztán engem meg hívtak, hogy elment a busz, siessek. A szobámra eresztették az emeletőrt is, hogy kapkodjam magam, mert lekésünk mindent. Mire leértem nagyon röhögtek, és közölték, hogy a buszunk elment, de semmi gond, van másik csak ránk – illetve rám vár. (Ez igazából nem igen hatna meg, mert volt már olyan, hogy Cipruson leszálltunk a repülőről, és a gépen elfogyasztott Whiskey hatására én rohangálni kezdtem a transzfer-busz körül, verdestem a kezemmel, és azt kurjongattam, hogy mindenki hülye csak én vagyok repülő – a buszon ülök/állók meg vártak csak a sofőr dudált néha). Kacarászásuk oka persze más volt. Ők már láttak a buszt.
Szóval ez a helyi közlekedési eszköz egy kb. 1950-es amerikai iskolabuszt idéző képződmény volt, tele helyi munkásokkal és az ő bőröndjeikkel. Ide tornáztuk fel magunkat, a csomagokat a busz folyosóján hagyva, mert máshova nem fért. Szerintem a buszon lévő emberek legnagyobb része még nem látott fehér embert, legalábbis olyat, aki ilyen helyre felszáll, így nagy volt a sikerünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején a miskolci munkásvonatra feltévedt multimilliomos – csupa érdeklődő tekintet bámult, és nem hitt a szemének, pláne hogy miattunk késnek egy csomót.
De fent voltunk, a maradék csomagokat pedig feltornyozták a sofőr mögé, és nem kis meglepetésünkre a busz elsőre elindult. Sőt meg sem állt. Illetve csak egyszer, amikor a sofőr félrehúzódott, és két nagyobb bőröndöt levett a fejéről ami menet közben rácsúszott.
Viszont a gépre már simán felkerültünk, holt álmosan rogyva a székekbe, de azzal a tudattal, hogy most 4 órát alszunk fent a magasban. Persze hogy nem így lett.
A Kenya-Airways utaskísérői ugyanis valamilyen okból kifolyólag abban a kényszerképzetben ringatják magukat, hogy hamár kifizettük a repjegyet, és abban benne van a frissítő, meg valami reggeliszerű is, akkor azt el is kell fogyasszuk ha törik, ha szakad. Így például képesek felkelteni az embert azzal, hogy: Kávé? És még ők vannak megsértődve ha artikulátlanul morog az ember.
John járt a legszebben. Mi már nem is próbálkoztunk elaludni, de neki sikerült amikor meghozták a reggelit. Diszkréten felrángatták, majd megkérdezték, hogy: csirkés- szendvicset?
- Agrhhmpöffff – jött a válasz.
Megkapta a kis dobozt a szendviccsel – Kibontotta - Üres volt!
- Wroooaaagrrrrrr
Kapott másik dobozt megtöltve. Mi meg Fredrikkel majdnem megfulladtunk a röhögéstől.
Egyébként az útra a koronát az tette fel, hogy a gépen összefutottunk további kollegákkal, akik ugyanonnan, csak egy nappal később indultak mint mi. Mondjuk nem is aludtak Kenyában…
Három Királyok
Azzal, hogy a gépünket törölték, természetesen elbuktuk a Nairobii csatlakozást is. Nade Kenya megvár, úgyhogy elbattyogtunk a megfelelő ablakig új jegyekért és időpontokért, ahol már egy kisebb tömeg várt minket. Mindenki Kenyába akart utazni aznap, legalábbis nekünk úgy tűnt. De végül is egy röpke 40 perc alatt sikerült átíratni a jegyeket egy nappal későbbre, a mentesítő járatra – ami mint kiderült a mi eredeti gépünk lesz, csak addigra majd összerakják.
Az új útiterv a következőképpen hangzott: egyet alszunk még itt, adnak nekünk szállást, majd kora hajnalban irány Kenya, ott ismét alszunk egyet – ugyan Johannesburgban nem tudtak előre sem jegyet, sem szállást adni, de megígérték, hogy Nairobiban kapunk mindent, még vízumot is. Aztán rákövetkező nap ismét hajnalban mehetünk Burundiba. Ez kezdett elég kaotikusnak tűnni, úgyhogy éreztem, sínen vagyunk.
Kaptunk szállodajegyet a Balalajka Hotelba. Irány a kisbusz, ami tulajdonképpen nem volt rossz pár dolgot leszámítva:
- A hátsó részben elhelyezkedő WC-ből ismeretlen eredetű anyag szivárgott
- Szagmintát véve azonnal beazonosítottuk az említett anyagot
- Az ablakok nem nyíltak
- Másfél órát vártunk mire elindultunk
Ezen kellemetlen ténytől eltekintve azonban egész kellemes volt a szállás meg a vacsora.
Egy apró tény volt csak, amit ugyan tudtunk de nem számoltunk vele ebben a formában: az a hajnali indulás. Valamiért az a kényszerképzetük arrafelé az utazásszervezőknek, hogy bármikor is megy bárkinek a gépe, mindenkit össze kell szedni a szállodában és odavinni a reptérre méghozzá a legkorábbi járat indulási időpontja előtt egy órával. Fél ötkor kelés, ötkor indulás.
Fél ötkor felkeltünk. Ötkor lent ténferegtünk egy csomó hasonló álmos arccal a halban.
A busz persze nem jött csak 6-ra.
A repülőnk meg 11-kor indult.
Kezdtünk zombisodni.
Egyébiránt a Johannesburgi reptér nagyon érdekes. Nincs hangosbemondó, és a kapuknál álló jegykezelő néha felnéz a papírokból és elkiáltja magát:
- Maputo? Valaki?
Aztán egy másik kapunál meg:
- Luanda már indulna
Ilyenkor van, hogy valaki rájön, hogy neki épp Maputóba vagy Luandába kell mennie és elkezd futni a kapu felé. De ez ritka. Inkább csak a kurjongatás hallatszik. Aztán elérkezett a perc úgy fél 11 tájékán, amikor egy kapunál valaki elkiáltotta magát: Nairobi! – és mi is elindulhattunk a gép felé.
Nairobiban az első dolgunk aztán a további jegy megszerzése volt, amit jó egy óra alatt abszolváltunk némi közelharc árán. Amikor a vízumkérdésre terelődött a szó, akkor ugyan le akartak venni 50 dollárra minket, persze fejenként, de mi mosolyogva bizonygattuk, hogy dehát megígérték nekünk, és sikerült is velük kifizetetni az amúgy 20 dolláros vízumot. Ezekután a szállodai foglalásunk már nem ütközött akadályokba, mosolyogva adták át az ingyenkuponokat.
Mivel marha büszkék voltunk magunkra, hogy milyen gyorsan és ügyesen végeztünk, elhatároztuk, hogy a maradék 2 órában, még sötétedés előtt elmegyünk a közeli szafari parkba vadakat lesni. John meg is alkudott egy taxissal egy elfogadható összegben, ami magában foglalta a tereptúrát fuvarostul, belépőstül és az utat vissza a szállodába.
Az összeg csak akkor tűnt soknak, amikor megláttuk a terepjárónk. Ennyire szakadt, romokban heverő Toyotát én még nem láttam. A csomagjaink sem akartak beleférni. Azt mondta a taxis, hogy majd elküldi a szállodába egy másik taxival – na azt nem. Úgyhogy bepréselődtünk, fele cuccunk az ölünkben és irány a terep. A Toyota zihálva, fenekét a súly alatt a földön húzva verekedte magát át a földutakon, de végülis nem állt meg.
Mondjuk cserébe nem világított, ezért amikor leszállt az este semmit nem láttunk. - Hazafelé a gyalogosokból sem. - Mondjuk a sofőrt ez nem zavarta.
Aztán a vaksötétből megérkeztünk a szállóba. Fény és pompa. Szerintük.
Ha valaki megpróbál elképzelni egy szocreál SZOT szállót keverve egy kollégium lepukkantságával, akkor nem jár mesze a valóságtól.
A recepció mellett egy kis beugróban volt a Business Center. Lehetett kapni szappant meg gémkapcsot a nap 24 órájában.
Az emeleteken kis széken „emeletőr” ült, aki megkérdezte melyik szobába megyünk és ha bemondtuk a jót akkor mehettünk tovább.
Fredriknek nem volt villany a fürdőszobájában, és ezzel Ő járt a legjobban. Nekünk ugyanis volt, és láttuk a víz színét. De legalább nem volt feltűnő ha az ember nem húzta le a WC-t. Szine, szaga ugyanaz maradt ígyis - úgyis. Meg ha John lehúzta akkor félig átszakadt tartályostul Fredrikhez.
Az étteremben helyi 5 tagú zenészcsapat játszott angol tudás nélkül, félig improvizált ABBA számokat, amihez néha egy borzalmas hangú vokalista lány csatlakozott. Nagyon röhögtünk evés közben és táncolva mertük a levest.
Az étterem mellett a társalgóban körbe rakták a székeket, egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok, és így nézték a fekete szappanoperát.
Nade mégegy ajtóval odébb ott volt a BÁR!
Már amikor beléptünk éreztük: itt mi vagyunk a királyok. A bárban kizárólag hölgyek ültek és belépésünk pillanatától kezdve le sem vették a szemüket rólunk. Diszkréten a bárpulthoz húzódtunk egy sörre vágyva, és azt találgattuk, hány perc kell, hogy letámadjanak minket. Aztán a válasz gyorsan érkezett.
13 másodperc múlva egy igen furcsa hajú hölgy igen szemrevaló arany fogával és vele barátnőjével Fredrik mellé telepedett, egy gyors és könyörtelen mozdulattal leverte a fél veséjét amúgy baráti üdvözlés gyanánt és megkérdezte hogy vagyunk.
Aztán a nevünk iránt érdeklődött, amit nem igen akartunk megmondani, így lett a főnököm Fredrik, kollegám John és én meg maradtam Pepe – nekik úgyis mindegy. Aztán még azt is kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, amit nagyon nem értettünk, de mondtuk hogy Fredrik a Katolikus, John a Baptista én magam meg a Vegetáriánus vagyok.
Ezen információkon kicsit elrágódtak, majd gyengéden leverték Fredrik immáron maradék fél veséjét is, megkérdezték, hogy veszünk e nekik kólát. Mivel jól képzett utazók vagyunk, John közölte, hogy nem, mert az ő vallása csak Sört engedélyez, és sajnos nem teheti. Ekkor az aranyfogú ismét bután nézett, de kitalálták, hogy a másiknak a bátya szintén baptista – ezt mi nem hittük. Aztán még motyogtak valamit de jobbnak láttuk elmenekülni, mielőtt a többiek is támadásba lendülnek.
…. Folyt. Köv. ….
Az új útiterv a következőképpen hangzott: egyet alszunk még itt, adnak nekünk szállást, majd kora hajnalban irány Kenya, ott ismét alszunk egyet – ugyan Johannesburgban nem tudtak előre sem jegyet, sem szállást adni, de megígérték, hogy Nairobiban kapunk mindent, még vízumot is. Aztán rákövetkező nap ismét hajnalban mehetünk Burundiba. Ez kezdett elég kaotikusnak tűnni, úgyhogy éreztem, sínen vagyunk.
Kaptunk szállodajegyet a Balalajka Hotelba. Irány a kisbusz, ami tulajdonképpen nem volt rossz pár dolgot leszámítva:
- A hátsó részben elhelyezkedő WC-ből ismeretlen eredetű anyag szivárgott
- Szagmintát véve azonnal beazonosítottuk az említett anyagot
- Az ablakok nem nyíltak
- Másfél órát vártunk mire elindultunk
Ezen kellemetlen ténytől eltekintve azonban egész kellemes volt a szállás meg a vacsora.
Egy apró tény volt csak, amit ugyan tudtunk de nem számoltunk vele ebben a formában: az a hajnali indulás. Valamiért az a kényszerképzetük arrafelé az utazásszervezőknek, hogy bármikor is megy bárkinek a gépe, mindenkit össze kell szedni a szállodában és odavinni a reptérre méghozzá a legkorábbi járat indulási időpontja előtt egy órával. Fél ötkor kelés, ötkor indulás.
Fél ötkor felkeltünk. Ötkor lent ténferegtünk egy csomó hasonló álmos arccal a halban.
A busz persze nem jött csak 6-ra.
A repülőnk meg 11-kor indult.
Kezdtünk zombisodni.
Egyébiránt a Johannesburgi reptér nagyon érdekes. Nincs hangosbemondó, és a kapuknál álló jegykezelő néha felnéz a papírokból és elkiáltja magát:
- Maputo? Valaki?
Aztán egy másik kapunál meg:
- Luanda már indulna
Ilyenkor van, hogy valaki rájön, hogy neki épp Maputóba vagy Luandába kell mennie és elkezd futni a kapu felé. De ez ritka. Inkább csak a kurjongatás hallatszik. Aztán elérkezett a perc úgy fél 11 tájékán, amikor egy kapunál valaki elkiáltotta magát: Nairobi! – és mi is elindulhattunk a gép felé.
Nairobiban az első dolgunk aztán a további jegy megszerzése volt, amit jó egy óra alatt abszolváltunk némi közelharc árán. Amikor a vízumkérdésre terelődött a szó, akkor ugyan le akartak venni 50 dollárra minket, persze fejenként, de mi mosolyogva bizonygattuk, hogy dehát megígérték nekünk, és sikerült is velük kifizetetni az amúgy 20 dolláros vízumot. Ezekután a szállodai foglalásunk már nem ütközött akadályokba, mosolyogva adták át az ingyenkuponokat.
Mivel marha büszkék voltunk magunkra, hogy milyen gyorsan és ügyesen végeztünk, elhatároztuk, hogy a maradék 2 órában, még sötétedés előtt elmegyünk a közeli szafari parkba vadakat lesni. John meg is alkudott egy taxissal egy elfogadható összegben, ami magában foglalta a tereptúrát fuvarostul, belépőstül és az utat vissza a szállodába.
Az összeg csak akkor tűnt soknak, amikor megláttuk a terepjárónk. Ennyire szakadt, romokban heverő Toyotát én még nem láttam. A csomagjaink sem akartak beleférni. Azt mondta a taxis, hogy majd elküldi a szállodába egy másik taxival – na azt nem. Úgyhogy bepréselődtünk, fele cuccunk az ölünkben és irány a terep. A Toyota zihálva, fenekét a súly alatt a földön húzva verekedte magát át a földutakon, de végülis nem állt meg.
Mondjuk cserébe nem világított, ezért amikor leszállt az este semmit nem láttunk. - Hazafelé a gyalogosokból sem. - Mondjuk a sofőrt ez nem zavarta.
Aztán a vaksötétből megérkeztünk a szállóba. Fény és pompa. Szerintük.
Ha valaki megpróbál elképzelni egy szocreál SZOT szállót keverve egy kollégium lepukkantságával, akkor nem jár mesze a valóságtól.
A recepció mellett egy kis beugróban volt a Business Center. Lehetett kapni szappant meg gémkapcsot a nap 24 órájában.
Az emeleteken kis széken „emeletőr” ült, aki megkérdezte melyik szobába megyünk és ha bemondtuk a jót akkor mehettünk tovább.
Fredriknek nem volt villany a fürdőszobájában, és ezzel Ő járt a legjobban. Nekünk ugyanis volt, és láttuk a víz színét. De legalább nem volt feltűnő ha az ember nem húzta le a WC-t. Szine, szaga ugyanaz maradt ígyis - úgyis. Meg ha John lehúzta akkor félig átszakadt tartályostul Fredrikhez.
Az étteremben helyi 5 tagú zenészcsapat játszott angol tudás nélkül, félig improvizált ABBA számokat, amihez néha egy borzalmas hangú vokalista lány csatlakozott. Nagyon röhögtünk evés közben és táncolva mertük a levest.
Az étterem mellett a társalgóban körbe rakták a székeket, egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok, és így nézték a fekete szappanoperát.
Nade mégegy ajtóval odébb ott volt a BÁR!
Már amikor beléptünk éreztük: itt mi vagyunk a királyok. A bárban kizárólag hölgyek ültek és belépésünk pillanatától kezdve le sem vették a szemüket rólunk. Diszkréten a bárpulthoz húzódtunk egy sörre vágyva, és azt találgattuk, hány perc kell, hogy letámadjanak minket. Aztán a válasz gyorsan érkezett.
13 másodperc múlva egy igen furcsa hajú hölgy igen szemrevaló arany fogával és vele barátnőjével Fredrik mellé telepedett, egy gyors és könyörtelen mozdulattal leverte a fél veséjét amúgy baráti üdvözlés gyanánt és megkérdezte hogy vagyunk.
Aztán a nevünk iránt érdeklődött, amit nem igen akartunk megmondani, így lett a főnököm Fredrik, kollegám John és én meg maradtam Pepe – nekik úgyis mindegy. Aztán még azt is kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, amit nagyon nem értettünk, de mondtuk hogy Fredrik a Katolikus, John a Baptista én magam meg a Vegetáriánus vagyok.
Ezen információkon kicsit elrágódtak, majd gyengéden leverték Fredrik immáron maradék fél veséjét is, megkérdezték, hogy veszünk e nekik kólát. Mivel jól képzett utazók vagyunk, John közölte, hogy nem, mert az ő vallása csak Sört engedélyez, és sajnos nem teheti. Ekkor az aranyfogú ismét bután nézett, de kitalálták, hogy a másiknak a bátya szintén baptista – ezt mi nem hittük. Aztán még motyogtak valamit de jobbnak láttuk elmenekülni, mielőtt a többiek is támadásba lendülnek.
…. Folyt. Köv. ….
Baljós Árnyak
Mivel sikerrel jártam Karlskronában, és utána sikerrel folytattuk itthon a munkát Fredrikkel és John-al, erőfeszítéseink gyümölcseként megkaptuk a megrendelést, avagy utazhatunk Bujumburába (ha valakinek így nem lenne hirtelen meg a helység földrajzi elhelyezkedése, akkor segítek: ez nem más, mint Burundi fővárosa, a mesés Tanganyika tó partján elterülő metropolisz). Persze a terv megint meg lett kicsit bolondítva, és én már egy héttel a többiek előtt kiutaztam egy tanfolyamra a Délafrikai Johannesburg-ba .
Ők ide követnek engem a következő csütörtökön, hogy pénteken beszéljünk még egy utolsót a kinti kollegákkal mielőtt a Burundi megrendelők elé járulunk. Majd péntek este, vagyis méginkább szombat reggel hajnali 1-kor továbbutazunk Kenyába, ahol egy rövid várótermi tartózkodás után már indulunk is Bujumburába.
Így a tervek.
Pedig én mindent megpróbáltam. Nem utaztam előkelő helyen a repülőn, nem volt semmi extra szállásom, nem ettem a hasamra, nem büfiztem nyilvánosan, és úgy nagy általánosságban jó voltam végig a tanfolyam alatt (Igaz ittam például egy „Flaming Lamborgini” koktélt, ami nagy lángon ég még szervírozás közben is, de azt sem én kértem, és azt is csak azért, hogy ne nézzenek minket, Magyarokat nyuszinak).
Még kollegáim megérkezése is rendben zajlott; időben, adott helyre és csomagokkal az oldalukon jelentek meg. Aztán megláttam a szállásunkat erre az éjszakára és a hideg végigfutott a hátamon, ugyanis aznap este a „SunTowers” Hotel adott párnát a fejünk alá. Ha egy business osztályon eltöltött repülőút rossz országba vezényel, mi következhet akkor, ha Johannesburg egyik legluxusabb szállodája fogad.
Londinerek veszekedtek a csomagjainkért, külön kád és zuhanykabin volt a fűthető tükrökkel borított márvány fürdőszobánkban. A forgatható TV alatt csiszolt boros és pezsgős poharak sorakoztak. Az étterem kis patakjában ponty nagyságú aranyhalak lubickoltak vidáman, és én rettegve szemléltem a 14-ik emeleti szobám ablakából a nyugodni készülő milliárdos belváros pompáját.
De a mészáros nem sietett, szereti húzni áldozatait.
Másnap sikeresen tárgyaltunk minden érintett résztvevővel, és belevetettük magunkat a luxus bevásárló központ forgatagába. Eldöntöttük hogy nemcsak hogy félmilliós gyűrűt nem viszünk haza ajándékba, de egy pólót sem veszünk ennyiért. És mivel azért nem vagyunk nagy butiknézegető fajta, leültünk hát egy ír kocsmába sörözni és megnézni az épp aktuális VB meccset.
Míg a foci tartott, megbeszéltük, visszamegyünk a boltokhoz és veszünk magunknak egy kis Rootert meg valami csoportos lövöldözős játékot, és a hajnali indulásig egymás leölésével pörgetjük fel az idő lassú kerekét. A meglepetés akkor ért, amikor zárva találtuk szinte az összes boltot, de Fredrik kitalálta a megoldást: Menjünk ki a reptérre, ott még nyitva van egy bolt tutira, és legfeljebb ott játszunk.
Nosza. Felvettük a csomagokat és fél kilenckor a reptéren voltunk, de nem jutottunk el a boltig. Fejünk felett a kijelzőn, nagy vörös betűkkel villogott a mi gépünk járatszáma mellett a következő felirat: TÖRÖLVE
Ők ide követnek engem a következő csütörtökön, hogy pénteken beszéljünk még egy utolsót a kinti kollegákkal mielőtt a Burundi megrendelők elé járulunk. Majd péntek este, vagyis méginkább szombat reggel hajnali 1-kor továbbutazunk Kenyába, ahol egy rövid várótermi tartózkodás után már indulunk is Bujumburába.
Így a tervek.
Pedig én mindent megpróbáltam. Nem utaztam előkelő helyen a repülőn, nem volt semmi extra szállásom, nem ettem a hasamra, nem büfiztem nyilvánosan, és úgy nagy általánosságban jó voltam végig a tanfolyam alatt (Igaz ittam például egy „Flaming Lamborgini” koktélt, ami nagy lángon ég még szervírozás közben is, de azt sem én kértem, és azt is csak azért, hogy ne nézzenek minket, Magyarokat nyuszinak).
Még kollegáim megérkezése is rendben zajlott; időben, adott helyre és csomagokkal az oldalukon jelentek meg. Aztán megláttam a szállásunkat erre az éjszakára és a hideg végigfutott a hátamon, ugyanis aznap este a „SunTowers” Hotel adott párnát a fejünk alá. Ha egy business osztályon eltöltött repülőút rossz országba vezényel, mi következhet akkor, ha Johannesburg egyik legluxusabb szállodája fogad.
Londinerek veszekedtek a csomagjainkért, külön kád és zuhanykabin volt a fűthető tükrökkel borított márvány fürdőszobánkban. A forgatható TV alatt csiszolt boros és pezsgős poharak sorakoztak. Az étterem kis patakjában ponty nagyságú aranyhalak lubickoltak vidáman, és én rettegve szemléltem a 14-ik emeleti szobám ablakából a nyugodni készülő milliárdos belváros pompáját.
De a mészáros nem sietett, szereti húzni áldozatait.
Másnap sikeresen tárgyaltunk minden érintett résztvevővel, és belevetettük magunkat a luxus bevásárló központ forgatagába. Eldöntöttük hogy nemcsak hogy félmilliós gyűrűt nem viszünk haza ajándékba, de egy pólót sem veszünk ennyiért. És mivel azért nem vagyunk nagy butiknézegető fajta, leültünk hát egy ír kocsmába sörözni és megnézni az épp aktuális VB meccset.
Míg a foci tartott, megbeszéltük, visszamegyünk a boltokhoz és veszünk magunknak egy kis Rootert meg valami csoportos lövöldözős játékot, és a hajnali indulásig egymás leölésével pörgetjük fel az idő lassú kerekét. A meglepetés akkor ért, amikor zárva találtuk szinte az összes boltot, de Fredrik kitalálta a megoldást: Menjünk ki a reptérre, ott még nyitva van egy bolt tutira, és legfeljebb ott játszunk.
Nosza. Felvettük a csomagokat és fél kilenckor a reptéren voltunk, de nem jutottunk el a boltig. Fejünk felett a kijelzőn, nagy vörös betűkkel villogott a mi gépünk járatszáma mellett a következő felirat: TÖRÖLVE
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)