A szállodánk egyébként kellemes volt, mint utóbb kiderült Bujumbura legfelkapottabb szállója. A megbeszéléseket is a szálloda egyik konferencia-termében tartottuk, és az étteremben ebédeltünk a megrendelővel együtt. Az első ebéd kicsit kínosra sikeredett, ugyanis közösen levonultunk az asztalokhoz, amikor a kinti nagyfőnök megállt, és imára kulcsolta a kezét. Megáldott szerintem mindent, amit ekkor szokás, de a helyi akcentus és a Biblia ide vonatkozó passzusának ismerete nélkül nem tudom tökéletesen visszaadni a szavait. Igazából nem is ez a lényeg, mert csendben végigálltuk azt a pár percet, majd jóízűen falatoztunk. Viszont tanulva a leckéből másnap már kicsit késve érkeztünk, így nem kellett senkinek kínosan mosolyogni és a kaja ugyanolyan jó maradt.
Az utolsó napok valamelyikén azonban ismét korán érkeztünk. Tudtuk, hogy ez nem lesz jó, és idegesen topogtunk az étterem bejáratában mindannyian, Fredrik, John, Lorcan és én. A két kollegámról már írtam de Lorcanról még nem. Ő volt a project manager, egy született Ír, vörös haj, fehér bőr és megannyi vörös szeplő a pirospozsgás arcon. Ahogy így álldogáltunk várva az elkerülhetetlent, egyszer csak az egyik kinti kollega Lorcan-hoz fordult.
- Ma hallhatnánk a Te áldásodat testvérem?
Vörös embert én még ennyire nem láttam elvörösödni. Először nem kapott levegőt, aztán mi nem kaptunk, mert nem mertünk venni nehogy elröhögjük magunkat. A szituáció felettébb érdekesnek ígérkezett. Nemet ugye nem illett mondani a kinti erősen hívő megrendelőknek, de hogy a katolikus asztali áldást egy Ír mondja az nem volt szokványos. Lorcan egy teljes percig küzdött keményen hol a levegővel, hol a kínos röhögéssel de aztán elővette a lehető legcifrább akcentusát és motyogott valamit. Ettől mindenki boldog lett, és mi onnantól kezdve csak úgy hívtuk: Atyám!
Ja, amikor elásta a kisbuszt alattunk a sofőr, és még nem tudtuk mi is lesz, csak azt, hogy „Don’t Look”, akkor egyként fordultunk oda az Atyához:
- Áldj meg atyám, vétkeztem – Ekkor nagyon cifrán káromkodott, és megpróbálta leverni a fejünket.
A nézhető és a nézhetetlen
Tulajdonképpen rájöttem, hogy szeretem Afrikát. Különösképpen ezt a „fekete-Afrika”-ként emlegetett középső, egyenlítői részt. Pedig például Bujumburában úgy konkrétan semmit nem lehet csinálni. Amikor ledolgoztuk a napi adagot, akkor már esély sincs elmenni valamit megnézi, és itt értem ezalatt, hogy valami vadvilágot vagy vizivilágot vagy tudomisén.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)