Braking News:
A liftben épp az imént beszállt mellém egy igen kedves hölgy, rózsaszín pozsgás babaarccal, leginkább egy gömbre hasonlító testalkattal, valahogy pont olyan volt, hogy muszáj volt Miss Röfire asszociálni a Muppet Show-ból. Ülepénél talán csak a dekoltázsa volt nagyobb, de nekem nem tudott nem feltűnni, hogy a kezében egy csöpögő mobiltelefont tart. Valószínűleg a kérdést formáló arckifejezés óceánokon és kontinenseken átívelően nemzetközi lehet, mert rám nézve mosolyogva mondta:
- oh, beleesett a wc-be, de ne izguljak, lemosta!
No comment
Kézi Vezérlésű Anton
A hétvégén kiruccantam. Elmentem megnézni az egyik leghíresebb nemzeti parkot, Manuel Antonio-t. Anton úgy 200-250 kilométerre és vagy 4-5 órára van San Jose-tól, úgyhogy autót béreltem és megkértem az ittenieket, hogy magyarázzák el, hogyan is kell odajutni. Lehet, hogy az első hibát itt követtem el, mert nagy lelkesedésemben nem gondoltam abba bele, hogy mi lesz abból, ha Jorge rajzol nekem térképet.
De megszületett egy eléggé elnagyolt A4-es lap és hozzá némi instrukció, ami így hangozott:
- csak végig a sztrádán
- ha észreveszem a hidat, ami alatt krokodilok vannak akkor jó helyen járok
- ez egy hosszú út nagyon sok pálmával amerre a szem ellát
- illetve innen már el sem lehet téveszteni
Mivel azért péntekre kezdett a lelkesedésem kicsit alábbhagyni, mivan ha ez a térkép mégsem a legpontosabb, elhatároztam, hogy veszek egy rendeset. De a boltban az eladó közölte, hogy ami neki vannak térképek, azok nagyon drágák, és általában nem javasolja őket senkinek (igen itt ilyen a szemlélet), ezért végül is nem vettem meg, csak ott helyben tanulmányoztam. Fő a bizalom. Mi történhet…
Szombat reggel összecsomagoltam és irány a sztráda.
Az első 4 kilométeren minden rendben ment, találtam valamilyen rock adót és Metallica dübörgött épp, aztán a legváratlanabb pillanatban a sztráda kettévált és lehetett menni jobbra és balra, ami persze nem volt rajta mint opció az én itineremen.
Irány a bal.
A bal oldali lehajtóról tisztán lehetett látni, hogy a másik oldal egy nagy 2x3 sávos sztrádaként folytatja az útját, míg az én választottam egy 1x1-es valamivé szűkül. Nembaj, a zene még tart, majdcsak megfordulok valahol. Ez sikerült is úgy 20 perc után, mert itt sem lámpa, sem kibejáró sem semmi nincs sehol, legjobb esetben is csak hoteleket reklámozó transzparensek. A siker kulcsát a legelső leágazás hozta meg ahol le lehetett kanyarodni legalább 20 San-al kezdődő egyéb település felé.
Irány vissza, másik út megtalál, rákanyarodik, nekivág, teljesgáz, satufék.
A 2x3 sávos autópálya ugyanis úgy 500 métert tartott, és egy kanyar után belerohant egy városkába, annak is a piacába, ahol épp vásár volt. Nem gondoltam, hogy elsőre odatalálok, de hogy az első kanyarban elbukom azt nem hagyhatom. Az is megfordult a fejemben, hogy mégiscsak visszamegyek, és szégyenszemre veszek egy térképet, nade hol itt a kaland akkor?
Ismét megfordul és vissza az előző útra, ahonnan jöttem. A térképet bemagoltam, és mormoltam magamban az összes lehetséges támpontot, amit ki bírtam betűzni – Orotina és valami Hotel Manu vagymi ja és jóval arrébb Athén(?!?!?). Kihúzódtam a szélére, és olyan lassan mentem ahogy csak bírtam, és minden táblát elolvastam, volt Hilton meg Novotel meg éttermek, de amit én kerestem az egy sem. Aztán amikor odaértem, ahol nemrég visszafordultam, egyszercsak a táblarengeteg legalján ki volt írva kicsi betűkkel? ATHENAS!
Ebből nagy baj nem lehet, vagy elmegyünk innen a Görögökhöz, vagynem – gondoltam és irány Athén. A térképen ez egy 20 perces útnak volt jelölve, azzal a kitétellel, hogy hegyre fel s hegyről le. Hát a húsz percből erős másfél óra lett, ugyanis az a hegy, amire le meg fel, az sok ezer méter magas. Én nemtom az a húsz perc hogyan jött ki, de szerintem csak repülővel. Persze közben megnyugtatván magamat áthaladtam Athenas-on, ahol mit árulnak? Görög gipszkarton oszlopokat!
A hegyi szerpentin végén ismét 3 nem jelzett elágazás következett, ahol semmilyen tábla sem volt. Kitaláltam egy módszert, miszerint arra megyek amerre a legtöbben, hiszen csak valami jó helyre mehetnek az emberek szombat reggel. Úgyhogy további 50 kilométer után 2 dolgot vettem észre.
1 – egy ismerős felirat egy táblán, miszerint Jaco már csak 20 kilcsi, hurrá!
2 – egy hidat amin sok sok ember állt, és bámult lefelé – na mit? A krokodilokat jó helyen vagyok!
Irány Jaco, ahol persze semmi nincs de szerencsére csak egy irányba lehet menni, és akkorra már feltűnt a Manuel Antonio 103 Km tábla is.
A leírás szerint itt következett az a rész ami hosszú, sok a pálma és szar az út. Hosszúnak hosszú volt, pálma is volt sok de az út gyanúsan jó volt. Most vagy ők nem nevelkedtek Pesten ahol ez a normális, vagy valami nem stimmel. Aztán feltűnt az egyik híd. Illetve ez csak egy kis felüljárócska lehetett, semmi komoly. Rá is hajtottam a magam lendületes tempójában, és akkorát repültem, mint az üldözéses jelenetekben amikor a San Francisco dimbes-dombos utcáin üldözik a rosszfiúkat. Najó, majd lassabban megyek.
A következő ugyanilyen feljáró előtt lefékeztem, és kaján vigyorral néztem az aszfalton látható féknyomokat – nemcsak én nem ismerem a környéket. De aztán az út egyre romlott, és tényleg kezdte megközelíteni a borzalmasnál 12 fokkal rosszabb szintet. A nagyon nagy lukakba – értsd legalább térdig ér – raktak a gondos helyiek kisebb bokrokat, hogy az ember már messziről lássa, ott gond lesz, de a kicsiket észre kell venni – mondjuk ebben van gyakorlatom.
Nem is panaszkodtam, az idő ragyogó, a madarak csivitelnek a nap süt, és nicsak, ott jön egy rendes híd. A Híd egy egysávos omladozó szerkezet volt, jellegét tekintve olyan mint a hajógyári szigetre vezető vasúti átkelő, azzal a különbséggel, hogy ennek csak a váza volt csak meg, és azon volt keresztbe lefektetve egy rakat acélcső. De a hatóság figyelmes, így egyrészt ki van írva, hogy átkelés csak saját felelőségre, másrész a híd tövébe rohammentő állomást telepítettek. Ilyen tákolmány volt még 3. egyszerre csak egy irányban, és azt is nagyon lassan. Nem kell kapkodni, Pura Vida.
Nem szaporítván a szót, végül is onnan már simán elérkeztem a szállóig, illetve csak 3szor kellett megkérdjem merre van, de beköltöztem. Itt vettem észre, hogy 2 lábbelit hoztam nagy gondosan magammal. Egy papucsot és egy bakancsot. Mondjuk a bakanccsal az a baj, hogy ahogy kiszálltam a légkondis kocsiból, rögtön tele lett izzadsággal. Maradt a papucs. Ekkor még nem tudtam, hogy a legszebb hely a környéken egy kicsit magasan van és az út sem 2 perc, persze gyalog. Elindultam, mentem, gondolkoztam, átkozódtam, csakmentem.
Jelentem túl vagyok a Rámszakadék megmászásán fel és lefelé egy szál strandpapucsba! Még kicsit lüktet a lábam ott ahol megpróbál a szerves anyag visszanőni a lecsupaszított csontra, de tényleg szép. Asszem, mert nemigen láttam a pipától.
A papucsállatka
De megszületett egy eléggé elnagyolt A4-es lap és hozzá némi instrukció, ami így hangozott:
- csak végig a sztrádán
- ha észreveszem a hidat, ami alatt krokodilok vannak akkor jó helyen járok
- ez egy hosszú út nagyon sok pálmával amerre a szem ellát
- illetve innen már el sem lehet téveszteni
Mivel azért péntekre kezdett a lelkesedésem kicsit alábbhagyni, mivan ha ez a térkép mégsem a legpontosabb, elhatároztam, hogy veszek egy rendeset. De a boltban az eladó közölte, hogy ami neki vannak térképek, azok nagyon drágák, és általában nem javasolja őket senkinek (igen itt ilyen a szemlélet), ezért végül is nem vettem meg, csak ott helyben tanulmányoztam. Fő a bizalom. Mi történhet…
Szombat reggel összecsomagoltam és irány a sztráda.
Az első 4 kilométeren minden rendben ment, találtam valamilyen rock adót és Metallica dübörgött épp, aztán a legváratlanabb pillanatban a sztráda kettévált és lehetett menni jobbra és balra, ami persze nem volt rajta mint opció az én itineremen.
Irány a bal.
A bal oldali lehajtóról tisztán lehetett látni, hogy a másik oldal egy nagy 2x3 sávos sztrádaként folytatja az útját, míg az én választottam egy 1x1-es valamivé szűkül. Nembaj, a zene még tart, majdcsak megfordulok valahol. Ez sikerült is úgy 20 perc után, mert itt sem lámpa, sem kibejáró sem semmi nincs sehol, legjobb esetben is csak hoteleket reklámozó transzparensek. A siker kulcsát a legelső leágazás hozta meg ahol le lehetett kanyarodni legalább 20 San-al kezdődő egyéb település felé.
Irány vissza, másik út megtalál, rákanyarodik, nekivág, teljesgáz, satufék.
A 2x3 sávos autópálya ugyanis úgy 500 métert tartott, és egy kanyar után belerohant egy városkába, annak is a piacába, ahol épp vásár volt. Nem gondoltam, hogy elsőre odatalálok, de hogy az első kanyarban elbukom azt nem hagyhatom. Az is megfordult a fejemben, hogy mégiscsak visszamegyek, és szégyenszemre veszek egy térképet, nade hol itt a kaland akkor?
Ismét megfordul és vissza az előző útra, ahonnan jöttem. A térképet bemagoltam, és mormoltam magamban az összes lehetséges támpontot, amit ki bírtam betűzni – Orotina és valami Hotel Manu vagymi ja és jóval arrébb Athén(?!?!?). Kihúzódtam a szélére, és olyan lassan mentem ahogy csak bírtam, és minden táblát elolvastam, volt Hilton meg Novotel meg éttermek, de amit én kerestem az egy sem. Aztán amikor odaértem, ahol nemrég visszafordultam, egyszercsak a táblarengeteg legalján ki volt írva kicsi betűkkel? ATHENAS!
Ebből nagy baj nem lehet, vagy elmegyünk innen a Görögökhöz, vagynem – gondoltam és irány Athén. A térképen ez egy 20 perces útnak volt jelölve, azzal a kitétellel, hogy hegyre fel s hegyről le. Hát a húsz percből erős másfél óra lett, ugyanis az a hegy, amire le meg fel, az sok ezer méter magas. Én nemtom az a húsz perc hogyan jött ki, de szerintem csak repülővel. Persze közben megnyugtatván magamat áthaladtam Athenas-on, ahol mit árulnak? Görög gipszkarton oszlopokat!
A hegyi szerpentin végén ismét 3 nem jelzett elágazás következett, ahol semmilyen tábla sem volt. Kitaláltam egy módszert, miszerint arra megyek amerre a legtöbben, hiszen csak valami jó helyre mehetnek az emberek szombat reggel. Úgyhogy további 50 kilométer után 2 dolgot vettem észre.
1 – egy ismerős felirat egy táblán, miszerint Jaco már csak 20 kilcsi, hurrá!
2 – egy hidat amin sok sok ember állt, és bámult lefelé – na mit? A krokodilokat jó helyen vagyok!
Irány Jaco, ahol persze semmi nincs de szerencsére csak egy irányba lehet menni, és akkorra már feltűnt a Manuel Antonio 103 Km tábla is.
A leírás szerint itt következett az a rész ami hosszú, sok a pálma és szar az út. Hosszúnak hosszú volt, pálma is volt sok de az út gyanúsan jó volt. Most vagy ők nem nevelkedtek Pesten ahol ez a normális, vagy valami nem stimmel. Aztán feltűnt az egyik híd. Illetve ez csak egy kis felüljárócska lehetett, semmi komoly. Rá is hajtottam a magam lendületes tempójában, és akkorát repültem, mint az üldözéses jelenetekben amikor a San Francisco dimbes-dombos utcáin üldözik a rosszfiúkat. Najó, majd lassabban megyek.
A következő ugyanilyen feljáró előtt lefékeztem, és kaján vigyorral néztem az aszfalton látható féknyomokat – nemcsak én nem ismerem a környéket. De aztán az út egyre romlott, és tényleg kezdte megközelíteni a borzalmasnál 12 fokkal rosszabb szintet. A nagyon nagy lukakba – értsd legalább térdig ér – raktak a gondos helyiek kisebb bokrokat, hogy az ember már messziről lássa, ott gond lesz, de a kicsiket észre kell venni – mondjuk ebben van gyakorlatom.
Nem is panaszkodtam, az idő ragyogó, a madarak csivitelnek a nap süt, és nicsak, ott jön egy rendes híd. A Híd egy egysávos omladozó szerkezet volt, jellegét tekintve olyan mint a hajógyári szigetre vezető vasúti átkelő, azzal a különbséggel, hogy ennek csak a váza volt csak meg, és azon volt keresztbe lefektetve egy rakat acélcső. De a hatóság figyelmes, így egyrészt ki van írva, hogy átkelés csak saját felelőségre, másrész a híd tövébe rohammentő állomást telepítettek. Ilyen tákolmány volt még 3. egyszerre csak egy irányban, és azt is nagyon lassan. Nem kell kapkodni, Pura Vida.
Nem szaporítván a szót, végül is onnan már simán elérkeztem a szállóig, illetve csak 3szor kellett megkérdjem merre van, de beköltöztem. Itt vettem észre, hogy 2 lábbelit hoztam nagy gondosan magammal. Egy papucsot és egy bakancsot. Mondjuk a bakanccsal az a baj, hogy ahogy kiszálltam a légkondis kocsiból, rögtön tele lett izzadsággal. Maradt a papucs. Ekkor még nem tudtam, hogy a legszebb hely a környéken egy kicsit magasan van és az út sem 2 perc, persze gyalog. Elindultam, mentem, gondolkoztam, átkozódtam, csakmentem.
Jelentem túl vagyok a Rámszakadék megmászásán fel és lefelé egy szál strandpapucsba! Még kicsit lüktet a lábam ott ahol megpróbál a szerves anyag visszanőni a lecsupaszított csontra, de tényleg szép. Asszem, mert nemigen láttam a pipától.
A papucsállatka
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)