Oldalak

Nemzetközi jogosítvány.

Lehet ugye kiváltani ilyen nemzetközi jogosítványt, amit elvileg a világ minden pontján elfogadnak, és annak, aki sokat utazik, bármikor jól jöhet – elvileg. Nekem még soha nem volt, a bürokrácia egyik adóformájának tartom, persze ki tudja, lehet hogy egyszer majd hiányozni fog… most még nem.

Azt tudtam, hogy itt saját kocsit bérelnek nekünk, mert nagyok a távok, tömegközlekedés szinte nincs és az országban is nyugodtan lehet vezetni, magyarul béke van nem mint Nigériában ahol páncélkocsival hoznak, visznek a reptérről. Azt is tudtam, hogy a kocsi előre le van foglalva, és leszállás után oda is ballagtam a megfelelő pulthoz, hogy akkor adják de, iziben mert igen fáradt vagyok.

A kölcsönzős kislány nagyon kedves volt, előhozta a már előkészített papírokat, kitöltés, miegymás… majd jött a végső kérdés, miszerint adjam oda a jogsim, fel kell írni a számát. Semmi gond, mindig nálam van az összes papírom, így mosolyogva nyújtottam neki oda a kis plasztiklapot.

Nézi, nézi, forgatja, majd azt kérdezi: Ez mi?

Mondom a jogosítványom, kapís?

Nézegeti tovább, kérdi, honnan jöttem. Mondom Magyarhonból, de miért érdekes ez, mert ugye 20 órája úton vagyok, letusolnék, ledőlnék már, írja fel azt hajrá.

Nézegeti tovább, hívja a kollegáját, vizsgálják, kérdeznek: Magyarország hol van?

Normál körülmények között szívesen elcsevegek a témáról, hogy a Kárpátok és medence, az alföld meg gulyás, pörkölt meg a Puskás, de nyúzott voltam, tán nem is kedves, így csak egy kurta közép-európára futotta.

Néznek tovább, nagykönyv előkerül, vizsgálják az országok listáját, dünnyögnek, megtalálják – EU – aha. Hogy hol van ezen írva, hogy vezethetek, meg mi ez?

Kicsit már untam, mondtam, fordítsa meg, ott van Magyarul, ha kéri, lefordítom!

Nézi tovább, vizsgálja, látom rajta hogy egy szót nem ért, nézeget engem, nézegeti a kocsi papírjait, aztán kérdez: Biztosítás akkor ugye kell?

Na, mondom magamban, add, ha ez az ára, majd elszámolom.

Duzzog, papírt tölt, de aztán pecsét, aláír, kulcs átad.

Kulcs elvesz, papír elrak, mondom add vissza a jogsim.

Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd mint akinek a fogát húzzák visszaadta… a lakcímkártyám!

Mobiltelefon

ala India


Csatt

Ja egyébként karamboloztunk is. Egy taxival mentünk haza, a jó oldalon kivételesen, és belementünk az előttünk lévő kisteherautóba. Az ment tovább miután hátranézett. A mi sofőrünk kipattant, szemrevételezéssel megjavította a lötyögő első meg oldalsó lemezeket, visszaült majd így szólt.

- Itsz széf szőr!

És már mentünk is tovább.

Tuk-Tuk

Az alanti post megválaszolásáig elmesélem, hogyan kell hatástalanítani a piros fényt.

Az úgy esett, hogy Indiában voltam épp nem is olyan rég, és már többen is ódákat zengtek nekem a Tuk-Tuk nevű helyi jármű csudálatáról, és ez lévén a legolcsóbb közlekedési eszköz is itt kint - hát muszáj volt kipróbálni.

A Tuk-Tuk, helyi nevén AutoRiksha, egy motorkerékpár, elöl középen egy, hátul a széleken két kerékkel, amire egy igen bizonytalan műanyag sátrat vernek fel eső és szél ellen. Mondjuk ezek ellen cseppet sem véd, de a Hit ugye mindig is az emberiség erőssége volt ha számára megmagyarázhatatlan dolgokkal találkozott. Szóval adott ez a karosszéria, amit egy bivalyerős 50 köbcentis kétütemű motor hajt a hátul ülő két utas feneke alatt és mögött, zakatolva a végtelenbe és tovább.

Első utunk során nem is történt semmi, de mint később kiderült csak azért, mert nagy állami ünnepre készültek, így egész Újdelhi a felvonulást gyakorolta s nem az utcán lézengett. Mi is felbátorodtunk, és az este már csak Tuk-Tukkal közlekedtünk, nem is véve észre a megszaporodott forgalmat.

Hazafelé egy fiatal sráccal sikerült megalkudni a fuvardíjban – azaz a bemondott összeg tizedéért, de még így is átverve – aki nagy mosolyogva vetette bele magát a tömegbe. A tömeg itt úgy 100.000 Tuk-Tukot, mégegyszerennyi kocsit és egy rakat teherautót jelent kereszteződésenként. Pontos számot nem tudok mondani, mert a közvilágítás nemigen jellemző, de ez fel sem tűnik, mert a géperejű járművek sem nagyon világítják ki se magukat sem nem egymást.

Szóval fiatal barátunk, bizonyítván rátermettségét elkezdett velünk robogni a városon át. Először kicsit ijedten ültünk kollegámmal, de miután a srác hátravigyorgott és megkérdezte – „Emáj gut drájvör ször” – balga módon az futott ki a számon, hogy aha, mint pont Alonsó. Na ezen felbátorodott és tökig csavarta a gázkart. És így kezdődött a rally.

Egy kanyarban hirtelen rossz érzésem támadt és berántottam a kilógó térdem. Mint rögtön kiderült, a gondviselés 7. érzéke sugallta ezt a cselekedetem, mert a térdem helyén megjelent egy teherautó. Aztán mégegy, meg utána már nem volt hely sehol de mi csak robogtunk.

Menet közben a következő fontos szabályokat tanultuk meg az indiai közlekedéssel kapcsolatban:

  • Dudálj!
  • Mondom, dudálj!
  • Autópályán csak akkor szabad forgalommal szemben menni, ha az kevesebb mint 4 sávos.
  • De akkor is dudálj!
  • A buszsáv tabu!
  • Ott jönnek szembe
  • (ott is)
  • De dudálnak, hát dudálj!

A teherautókra ki van írva hátra, hogy kérem dudálni, mert ugye visszapillantó az nincs, hátra meg nem lát, hát ha nem dudálsz ő bíz elkanyarodik – ha kell veled együtt.

Sza piros fény: Szóval robogtunk Alonsóval és előttünk pirosra váltott a lámpa. Na nem mondanám, hogy csak vészfékezéssel lehetett volna megállni, mert volt vagy 100 méter még a lámpáig, de Alonsó ekkor megérezte a helyzet adta lehetőségeket és kurjantott. Mégnagyobb gázt adott, amitől a Tuk-Tuk úgy kezdett el gyorsulni mint egy kómás csiga, és persze rátenyerelt a dudára.

Ez segített!

A többiek is dudálni kezdek és elindultak.

Keresztben is!

És mint a filmben, amikor ET megemeli a biciglit a rendőrök gyűrűje elött, hogy kimásszanak a slamasztikából… ja nem. Nemtudom hogy, de átértünk. Szerintem a duda!

Ja, ide akarok menni: http://www.indianarc.com/

Jönne valaki?

Ggye?

Na találjátok ki, hol is vagyok! A megfejtők kötött értékes szállodai varró-szettet osztok szét!