Miért van az, hogy egy Baliról, Szingapúron keresztül hazaérkező nyugdíjas csoport 65+os hölgytagja, talpig kígyómintás cicanaciban, felhozza a gépre a macskáját, ami persze elszökik. Miután a személyzet elkapja, akkor derül ki, hogy nem macskaszállító dobozban van a kis házi-kedvenc, hanem a mami bőr kézipoggyászába becipzározva.
Ez nem meríti ki az állatkínzás fogalmát?
Legközelebb viszem a kutyákat egy kis hello-kitty-s oldaltáskában - lesz ott móka meg kacagás :D
Singapore és A Robot
Szombaton Medve cimborámmal átugrottunk Malaysia-ba, egyrészt mert én sem voltam még ott, másrészt Ő mindezidáig ki sem dugta az orrát Szingpúrból. Na most Ázsiát eme városállam alapján megítélni olyan, mintha valaki mondjuk Brüsszelben eltölt egy évet és kijelenti, hogy ismeri Európát. Pedig Salgótarjánt is látni kell a teljes képhez :D
Malaysia igazi Ázsia, kapni például a piacon Armani övet, csak itt nem 35-ezer hanem 600 forint. Majdnem vettem is, de akkor megláttam Őt!
Eredeti kiadás, 5.1 surround hangzás, Angol felirat és hologramos 3D borító. Belül a tokban egy 2011-s naptár, interaktív menü, a zseniális Rajinikanth dupla főszereplésével egyenesen az Isteni Shankar rendezésében!
Malaysia igazi Ázsia, kapni például a piacon Armani övet, csak itt nem 35-ezer hanem 600 forint. Majdnem vettem is, de akkor megláttam Őt!
Eredeti kiadás, 5.1 surround hangzás, Angol felirat és hologramos 3D borító. Belül a tokban egy 2011-s naptár, interaktív menü, a zseniális Rajinikanth dupla főszereplésével egyenesen az Isteni Shankar rendezésében!
Safety first!
Persze nem vicces Fukusima árnyékában, ugyanakkor pont ezért "vicces".
Itt, viszonylag közel a Japán szigetekhez, ez a hűtő évek óta áll rajta a felirattal - ami most új értelmet nyert! Javaslom otthon is bevezetni minden energiaital címkéjére...
Itt, viszonylag közel a Japán szigetekhez, ez a hűtő évek óta áll rajta a felirattal - ami most új értelmet nyert! Javaslom otthon is bevezetni minden energiaital címkéjére...
SingapóriÁ
Ismét itt. Igazán semmi apropója nincs a bejegyzésnek, hacsak nem annyi, hogy egy igen kedves volt kollégám (nevezzük mondjuk Medvének) aláírt a Szingapúri testvérhez, így most itt dolgozik - vagyis most is egy igen kedves kollégám.
De nem is ez a lényeg, hanem hogy durván egy éve a szigeten tartózkodik és nemigen eszik mást csak csirkét rizzsel mert szerinte minden más ehetetten vagy legalábbis pocsék. Na erre gondolván lőttem neki ez alábbi képet még otthon, indulás előtt :D
Jó étvágyat!
Süti, nem süti
Madagaszkár. Volt Francia gyarmat, így kevesen beszélik azokat a nyelveket, amiken mi beszélünk.
Abba a 3 étterembe ahova járunk (nem mintha finnyásak lennénk, csak nemigen van több) kézzel, lábbal mutogatunk, és véletlenszerűen bökünk az étlapra igyekezve megjegyezni azt az ételt, ami egyszer már bejött (mondjuk franciául sajtos rántottát például egész jól tudok kérni: „omelette du fromage”, és mindenki más is aki látta a Dexter idevágó részét).
Szóval egy kolléga a híres felfedezők nyomdokain ebéd után egy süteményt is kért magának, reménykedve abban, hogy a jelbeszédben (sem) túl járatos pincér valóban egy kis tortával lepi meg erőfeszítései jutalmaként.
Lessük a konyhaajtót, hogy vajon mi érkezik.
Pincér. Bal kezében szalvéta. Szalvétán egy tortaszelet. Mondjuk tányér sehol.
Kedvesen odajön az asztalhoz, majd a bal kezében egyensúlyozott tortaszeletnek a jobb kezével alányúl és lerakja a csupasz asztalra. Nem teljesen sikerül, így a szelet több darabra esik és gurul szét az asztalon.
Valószínűleg nagyon hülyén nézhettünk rá mert azt mondj:
Oh! – és elkezdi újraépíteni a tortát a két kis kezével, úgy hogy összeszedegeti a darabokat az asztalon, és ismét egymáshoz nyomogatja őket, formázgatva az eredeti alakzatot.
Ha jól emlékszem én ekkor már nagyon röhögtem, de a kollégám továbbra is olyan arcot vágott, mint aki csodát lát, de nem tetszik neki. Kissé vörös volt, nagy elkerekedett szemekkel bámulta a mutatványt és nem igen kapott levegőt.
Amikor a pincér kész lett, egy lépést távolodott, majd elégedett mosollyal szemlélte a művét.
Na vidd ezt innen kicsi fiam! – hessegette el a pincért és a tortát a kolléga, félre nem érthető, legyezgető mozdulatokkal, mire a felszolgáló láthatóan sértődötten emelte fel ismét puszta kézzel a tortát és indult vele vissza a konyha irányába.
Fizettünk és távoztunk.
Pár nap múlva ismét ott ettünk, és a ha nem is rossz, de legalábbis bizarr emlékek ellenére ismét tortát rendelt a kollégám, méghozzá ugyanolyat.
Ekkor jött csak igazán a meglepetés. Kijött egy másik pincér és megkérdezte kissé tört angolsággal:
- Biztos ilyet kér uram? Mert a múltkor visszaküldte, hogy nem ízlik, ezért lehet hogy ma sem fog! Esetleg valami mást?
Abba a 3 étterembe ahova járunk (nem mintha finnyásak lennénk, csak nemigen van több) kézzel, lábbal mutogatunk, és véletlenszerűen bökünk az étlapra igyekezve megjegyezni azt az ételt, ami egyszer már bejött (mondjuk franciául sajtos rántottát például egész jól tudok kérni: „omelette du fromage”, és mindenki más is aki látta a Dexter idevágó részét).
Szóval egy kolléga a híres felfedezők nyomdokain ebéd után egy süteményt is kért magának, reménykedve abban, hogy a jelbeszédben (sem) túl járatos pincér valóban egy kis tortával lepi meg erőfeszítései jutalmaként.
Lessük a konyhaajtót, hogy vajon mi érkezik.
Pincér. Bal kezében szalvéta. Szalvétán egy tortaszelet. Mondjuk tányér sehol.
Kedvesen odajön az asztalhoz, majd a bal kezében egyensúlyozott tortaszeletnek a jobb kezével alányúl és lerakja a csupasz asztalra. Nem teljesen sikerül, így a szelet több darabra esik és gurul szét az asztalon.
Valószínűleg nagyon hülyén nézhettünk rá mert azt mondj:
Oh! – és elkezdi újraépíteni a tortát a két kis kezével, úgy hogy összeszedegeti a darabokat az asztalon, és ismét egymáshoz nyomogatja őket, formázgatva az eredeti alakzatot.
Ha jól emlékszem én ekkor már nagyon röhögtem, de a kollégám továbbra is olyan arcot vágott, mint aki csodát lát, de nem tetszik neki. Kissé vörös volt, nagy elkerekedett szemekkel bámulta a mutatványt és nem igen kapott levegőt.
Amikor a pincér kész lett, egy lépést távolodott, majd elégedett mosollyal szemlélte a művét.
Na vidd ezt innen kicsi fiam! – hessegette el a pincért és a tortát a kolléga, félre nem érthető, legyezgető mozdulatokkal, mire a felszolgáló láthatóan sértődötten emelte fel ismét puszta kézzel a tortát és indult vele vissza a konyha irányába.
Fizettünk és távoztunk.
Pár nap múlva ismét ott ettünk, és a ha nem is rossz, de legalábbis bizarr emlékek ellenére ismét tortát rendelt a kollégám, méghozzá ugyanolyat.
Ekkor jött csak igazán a meglepetés. Kijött egy másik pincér és megkérdezte kissé tört angolsággal:
- Biztos ilyet kér uram? Mert a múltkor visszaküldte, hogy nem ízlik, ezért lehet hogy ma sem fog! Esetleg valami mást?
Leila, a helyi törzsi démon
A helyi Iroda, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a szigetre. A félcolos deszkapadló ugyan mozgott és remegett minden lépésre, a felső emelet lejtős kialakítása miatt jobbra, balra guruló székek sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de internet-kapcsolata volt (egy 24.4K modem az egész irodának), szinte kéthavonta új tea-filterek érkeztek, és Leila, a helyi törzsi démon takarított.
Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (a helyi törzsi démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte és igen nagy szakálla volt. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán, így aztán Leila (a helyi törzsi démon) alig szólt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy portörlő valamivel körbe, körbe járt és porolt…
A portörlést Leila (a helyi törzsi démon) úgy oldotta meg, hogy csendes magányában a kiszemelt áldozat mögé lopódzott, majd a dolgozni vágyó irodalakó feje felett elkezdte csapkodni a polcot. Amikor mutatványa heves köhögési rohamot és rosszallási reakciót váltott ki, akkor mind 3 fogával elmosolyodott, meghajolt, majd távozott, hogy újabb áldozatot keressen.
Leila (a helyi törzsi démon) még arról volt ismeretes, hogy iszonyatos szaga volt. Ez a gabonapálinkával keveredett állott iszapszag leginkább a hóna aljából áradt, de tulajdonképpen az egész személyisége sugárzott némi posványt. Az irodalakók, mivel civilizált emberek voltak – legalábbis bejegyzésünk írásakor még úgy ahogy – ezért a legkülönbözőbb praktikákhoz folyamodtak, hogy egyrészt kikergessék az átható szagot a szobából, másrészt meg ne sértsék meg Leilát (a helyi törzsi démont).
Két alapvető technika létezett:
- Ha meglátta valaki Leilát (a helyi törzsi démont) azonnal valami dolga akadt a szomszéd helységben.
- Mindenki tartott úgynevezett toalett-illatosítót az asztalán.
Mivel futni és másik irodát keresni nem volt mindig lehetőség, ezért az egész iroda illatfelhőben úszott, illetve szobáról szobára, más – más égtáj benyomását keltette a szoba lakójának ízlését tükrözve.
Volt itt „havasi fenyőillat”, legintenzívebben a Svédek irodájában, barackvirág egy másikban, és tömény édes méz az Indiaiak körül.
Én még keresem a személyiségemnek megfelelő illatot, de addig is futok…
(az ihletért köszönet Rejtő Jenőnek)
to enter Papanyugini
A gépen ugyanezek az urak, mármint a TV nézők, elkezdték kitölteni a belépési és vámnyilatkozatot, és nem viccelek, az egyik egy fénymásolt lapról másolta betűről betűre az adatokat, de nyilván a dátum nem stimmelt ezért a komoly logikai feladványt csak fél óra alatt sikerült megoldania. Az aláírást viszont nem tudta elolvasni (mármint az eredetin) így a légikisasszonynak kellett elmagyarázni mit is kell oda kaparni! Miután kész lett nagy büszkén próbálta odaadni a személyzetnek a pappírt, akiknek csak 10 perc magyarázkodás után sikerült megértetni vele, hogy nekik ugyan nem kell, de javasolják a vámosnak majd odaadni…
A vámlapon az is fel van sorolva, hogy mit nem szabad az országba bevinni. Gyakorlatilag semmit ami ehető, iható, mozog vagy legalábbis mozgott valamikor. Persze mindenki kipipálja a nem, nem, nem, nincs ilyen nálam rublikákat.
A helyi fináncnak viszont lehet már némi tapasztalata, mert minket ugyan simán továbbengedett kérdezősködés nélkül, de a fenti urakat teljesen szétkapták bőröndöstül, szatyrostul – nem hiába. Csak úgy potyogott ki a keksz, a hazai risz(á) és minden földi jó, amit persze azonnal elkoboztak miközben hőseink bután vigyorogtak és semmit nem értettek semmiből.
Az nagy kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ők mit fognak itt csinálni? Hacsak nem ők lesznek a vacsora.
Már csak azért is mert kérdeztem később az egyik sofőrt, hogy mi a helyi kaja, mert eddig csak Kínai kajáldába vitt minket, amire elvigyorodott és mondta hogy „human” – ami így ebben a formában nyilván nem igaz, de humornak jó és a rizs(á)t is tovább elviseli az ember.
A vámlapon az is fel van sorolva, hogy mit nem szabad az országba bevinni. Gyakorlatilag semmit ami ehető, iható, mozog vagy legalábbis mozgott valamikor. Persze mindenki kipipálja a nem, nem, nem, nincs ilyen nálam rublikákat.
A helyi fináncnak viszont lehet már némi tapasztalata, mert minket ugyan simán továbbengedett kérdezősködés nélkül, de a fenti urakat teljesen szétkapták bőröndöstül, szatyrostul – nem hiába. Csak úgy potyogott ki a keksz, a hazai risz(á) és minden földi jó, amit persze azonnal elkoboztak miközben hőseink bután vigyorogtak és semmit nem értettek semmiből.
Az nagy kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ők mit fognak itt csinálni? Hacsak nem ők lesznek a vacsora.
Már csak azért is mert kérdeztem később az egyik sofőrt, hogy mi a helyi kaja, mert eddig csak Kínai kajáldába vitt minket, amire elvigyorodott és mondta hogy „human” – ami így ebben a formában nyilván nem igaz, de humornak jó és a rizs(á)t is tovább elviseli az ember.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)