Süti, nem süti

Madagaszkár. Volt Francia gyarmat, így kevesen beszélik azokat a nyelveket, amiken mi beszélünk.

Abba a 3 étterembe ahova járunk (nem mintha finnyásak lennénk, csak nemigen van több) kézzel, lábbal mutogatunk, és véletlenszerűen bökünk az étlapra igyekezve megjegyezni azt az ételt, ami egyszer már bejött (mondjuk franciául sajtos rántottát például egész jól tudok kérni: „omelette du fromage”, és mindenki más is aki látta a Dexter idevágó részét).

Szóval egy kolléga a híres felfedezők nyomdokain ebéd után egy süteményt is kért magának, reménykedve abban, hogy a jelbeszédben (sem) túl járatos pincér valóban egy kis tortával lepi meg erőfeszítései jutalmaként.

Lessük a konyhaajtót, hogy vajon mi érkezik.

Pincér. Bal kezében szalvéta. Szalvétán egy tortaszelet. Mondjuk tányér sehol.

Kedvesen odajön az asztalhoz, majd a bal kezében egyensúlyozott tortaszeletnek a jobb kezével alányúl és lerakja a csupasz asztalra. Nem teljesen sikerül, így a szelet több darabra esik és gurul szét az asztalon.

Valószínűleg nagyon hülyén nézhettünk rá mert azt mondj:

Oh! – és elkezdi újraépíteni a tortát a két kis kezével, úgy hogy összeszedegeti a darabokat az asztalon, és ismét egymáshoz nyomogatja őket, formázgatva az eredeti alakzatot.

Ha jól emlékszem én ekkor már nagyon röhögtem, de a kollégám továbbra is olyan arcot vágott, mint aki csodát lát, de nem tetszik neki. Kissé vörös volt, nagy elkerekedett szemekkel bámulta a mutatványt és nem igen kapott levegőt.

Amikor a pincér kész lett, egy lépést távolodott, majd elégedett mosollyal szemlélte a művét.

Na vidd ezt innen kicsi fiam! – hessegette el a pincért és a tortát a kolléga, félre nem érthető, legyezgető mozdulatokkal, mire a felszolgáló láthatóan sértődötten emelte fel ismét puszta kézzel a tortát és indult vele vissza a konyha irányába.

Fizettünk és távoztunk.

Pár nap múlva ismét ott ettünk, és a ha nem is rossz, de legalábbis bizarr emlékek ellenére ismét tortát rendelt a kollégám, méghozzá ugyanolyat.

Ekkor jött csak igazán a meglepetés. Kijött egy másik pincér és megkérdezte kissé tört angolsággal:

- Biztos ilyet kér uram? Mert a múltkor visszaküldte, hogy nem ízlik, ezért lehet hogy ma sem fog! Esetleg valami mást?

Leila, a helyi törzsi démon

A helyi Iroda, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a szigetre. A félcolos deszkapadló ugyan mozgott és remegett minden lépésre, a felső emelet lejtős kialakítása miatt jobbra, balra guruló székek sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de internet-kapcsolata volt (egy 24.4K modem az egész irodának), szinte kéthavonta új tea-filterek érkeztek, és Leila, a helyi törzsi démon takarított.

Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (a helyi törzsi démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte és igen nagy szakálla volt. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán, így aztán Leila (a helyi törzsi démon) alig szólt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy portörlő valamivel körbe, körbe járt és porolt…

A portörlést Leila (a helyi törzsi démon) úgy oldotta meg, hogy csendes magányában a kiszemelt áldozat mögé lopódzott, majd a dolgozni vágyó irodalakó feje felett elkezdte csapkodni a polcot. Amikor mutatványa heves köhögési rohamot és rosszallási reakciót váltott ki, akkor mind 3 fogával elmosolyodott, meghajolt, majd távozott, hogy újabb áldozatot keressen.

Leila (a helyi törzsi démon) még arról volt ismeretes, hogy iszonyatos szaga volt. Ez a gabonapálinkával keveredett állott iszapszag leginkább a hóna aljából áradt, de tulajdonképpen az egész személyisége sugárzott némi posványt. Az irodalakók, mivel civilizált emberek voltak – legalábbis bejegyzésünk írásakor még úgy ahogy – ezért a legkülönbözőbb praktikákhoz folyamodtak, hogy egyrészt kikergessék az átható szagot a szobából, másrészt meg ne sértsék meg Leilát (a helyi törzsi démont).

Két alapvető technika létezett:

• Ha meglátta valaki Leilát (a helyi törzsi démont) azonnal valami dolga akadt a szomszéd helységben.
• Mindenki tartott úgynevezett toalett-illatosítót az asztalán.

Mivel futni és másik irodát keresni nem volt mindig lehetőség, ezért az egész iroda illatfelhőben úszott, illetve szobáról szobára, más – más égtáj benyomását keltette a szoba lakójának ízlését tükrözve.

Volt itt „havasi fenyőillat”, legintenzívebben a Svédek irodájában, barackvirág egy másikban, és tömény édes méz az Indiaiak körül.

Én még keresem a személyiségemnek megfelelő illatot, de addig is futok…

(az ihletért köszönet Rejtő Jenőnek)

to enter Papanyugini

A gépen ugyanezek az urak, mármint a TV nézők, elkezdték kitölteni a belépési és vámnyilatkozatot, és nem viccelek, az egyik egy fénymásolt lapról másolta betűről betűre az adatokat, de nyilván a dátum nem stimmelt ezért a komoly logikai feladványt csak fél óra alatt sikerült megoldania. Az aláírást viszont nem tudta elolvasni (mármint az eredetin) így a légikisasszonynak kellett elmagyarázni mit is kell oda kaparni! Miután kész lett nagy büszkén próbálta odaadni a személyzetnek a pappírt, akiknek csak 10 perc magyarázkodás után sikerült megértetni vele, hogy nekik ugyan nem kell, de javasolják a vámosnak majd odaadni…

A vámlapon az is fel van sorolva, hogy mit nem szabad az országba bevinni. Gyakorlatilag semmit ami ehető, iható, mozog vagy legalábbis mozgott valamikor. Persze mindenki kipipálja a nem, nem, nem, nincs ilyen nálam rublikákat.

A helyi fináncnak viszont lehet már némi tapasztalata, mert minket ugyan simán továbbengedett kérdezősködés nélkül, de a fenti urakat teljesen szétkapták bőröndöstül, szatyrostul – nem hiába. Csak úgy potyogott ki a keksz, a hazai risz(á) és minden földi jó, amit persze azonnal elkoboztak miközben hőseink bután vigyorogtak és semmit nem értettek semmiből.

Az nagy kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ők mit fognak itt csinálni? Hacsak nem ők lesznek a vacsora.

Már csak azért is mert kérdeztem később az egyik sofőrt, hogy mi a helyi kaja, mert eddig csak Kínai kajáldába vitt minket, amire elvigyorodott és mondta hogy „human” – ami így ebben a formában nyilván nem igaz, de humornak jó és a rizs(á)t is tovább elviseli az ember.

Cini, cini, muzsika

Az úgy volt, hogy kénytelen voltam fél napot Hong Kong-ban tölteni átszállási várakozás miatt, így körberohantuk a várost egy kollégámmal és 14 óra repülés majd fél nap rohanás után leroskadtunk a reptéren várva az Air Niugini járatát. A Hong Kong-i reptér tele van sok pici sárga emberrel, akik szintén valamilyen csatlakozásra várnak, és ezt a saját mentalitásuk, illetve szokásaik szerint teszik, az-az zenét hallgatnak.

A reptéri zenehallgatásnak  márpedig csak egyetlen válfaja létezik odakint – legalább is szerintük: telefonról lejátszani 70-es, 80-as évek slágereit olyan hangosan, ahogy a csövön kifér, illetve amit a telefon gagyi kis hangfala elbír.

Ez egy telefon esetén is igen idegesítő, de amikor körben ciripel 5-6 telefon a „Dancing Queen” dobozhangú taktusait tolva, az kifejezetten bántó az emberi fül számára. De ők valahogy élvezik. Sőt! Sajátos kis versenyek alakulnak ki.

Mögöttünk a padon egy 50-es pacák szórakoztatta magát és a körülötte ülőket egykeként, amíg meg nem érkezett egy másik csoport mellénk. Ők úgy gondolták jobbat tudnak, és mint helyi DJ az egyik előkapta a mobilját és már szolt is a kánon.

Na de ez az, amit nem lehet szó nélkül hagyni, mármint az eredeti mixer szerint, így jól felkészült szórakoztatóhoz híven előkapott a nejlon-szatyrából egy pici hangfalat és csatlakoztatta a saját mobiljára. Ettől a zene nem szólt jobban, csak kicsit még hangosabban és meg inkább dobozszerűen, de legalább a hangfalon zöld és piros LED-ek villogtak. Ekkor az újonnan érkezők egy másik tagja egy harmadik mobilt vett elő, és a zeneművek között válogatva mindenből 3 másodpercnyi ízelítőt játszott, így a káosz teljes lett. Nem tudom meddig bírták, de mi elmenekültünk egy másik helyre inkább, ahol csak egy magányos zenebúvár adta az ívet.

De persze nem ez volt a csúcs! A gépre várva már a kapunál szépen szálltak be az emberek amikoris megszakították a beszállást félúton, mert valami technikai probléma merült fel. Na több sem kelet a helyi geek-eknek, előkapták ketten a mobilt, kihúzták a kis antennát és elkezdtek teljes hangerőn TV-t nézni.

Azaz kezdtek volna, de nem volt vétel, vagy el volt csavarva a tekerő, vagy tudja a rák, a lényeg hogy a jól ismert fehér zajt, azaz sistergést tolták párosan vagy öt percig. És szerintem élvezték! Öt perc után viszont kénytelenek voltak lekapcsolni a kis TV-t mert többen fenyegetően megindultak, elletve elég egyértelműen értésükre adták, hogy ez itt és így nem jó, így nem tudtam meg mi lett az aznapi szappanopera vége.