Mivel szereztünk egy rakat tapasztalatot, és igazán úgy éreztük, hogy mi aztán Afrikát kívülről és oda vissza is, már legalábbis ami az utazás - csomagolás - géplemaradás és társait illeti lefekvés előtt megbeszéltük, hogyha nem keltenek minket a reggel 5-ös buszhoz, akkor nem megyünk, majd fogunk egy taxit, és legalább kipihenten dekkolunk a reptéren.
Én igazán jól aludtam.
Fredrik is igazán jól aludt.
John ébresztették fél 5kor!
Ígyhát John keltett minket felöltözve, megmosakodva (persze a mosakodás a sárga vízben nem egyszerű - szerintem nem mondott igazat, vagy nem a szokványos értelemben) és morcosan. Aztán letántorgott a recepcióra, hogy majd ott megvár.
Aztán Fredrik is letántorgott.
Aztán engem meg hívtak, hogy elment a busz, siessek. A szobámra eresztették az emeletőrt is, hogy kapkodjam magam, mert lekésünk mindent. Mire leértem nagyon röhögtek, és közölték, hogy a buszunk elment, de semmi gond, van másik csak ránk – illetve rám vár. (Ez igazából nem igen hatna meg, mert volt már olyan, hogy Cipruson leszálltunk a repülőről, és a gépen elfogyasztott Whiskey hatására én rohangálni kezdtem a transzfer-busz körül, verdestem a kezemmel, és azt kurjongattam, hogy mindenki hülye csak én vagyok repülő – a buszon ülök/állók meg vártak csak a sofőr dudált néha). Kacarászásuk oka persze más volt. Ők már láttak a buszt.
Szóval ez a helyi közlekedési eszköz egy kb. 1950-es amerikai iskolabuszt idéző képződmény volt, tele helyi munkásokkal és az ő bőröndjeikkel. Ide tornáztuk fel magunkat, a csomagokat a busz folyosóján hagyva, mert máshova nem fért. Szerintem a buszon lévő emberek legnagyobb része még nem látott fehér embert, legalábbis olyat, aki ilyen helyre felszáll, így nagy volt a sikerünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején a miskolci munkásvonatra feltévedt multimilliomos – csupa érdeklődő tekintet bámult, és nem hitt a szemének, pláne hogy miattunk késnek egy csomót.
De fent voltunk, a maradék csomagokat pedig feltornyozták a sofőr mögé, és nem kis meglepetésünkre a busz elsőre elindult. Sőt meg sem állt. Illetve csak egyszer, amikor a sofőr félrehúzódott, és két nagyobb bőröndöt levett a fejéről ami menet közben rácsúszott.
Viszont a gépre már simán felkerültünk, holt álmosan rogyva a székekbe, de azzal a tudattal, hogy most 4 órát alszunk fent a magasban. Persze hogy nem így lett.
A Kenya-Airways utaskísérői ugyanis valamilyen okból kifolyólag abban a kényszerképzetben ringatják magukat, hogy hamár kifizettük a repjegyet, és abban benne van a frissítő, meg valami reggeliszerű is, akkor azt el is kell fogyasszuk ha törik, ha szakad. Így például képesek felkelteni az embert azzal, hogy: Kávé? És még ők vannak megsértődve ha artikulátlanul morog az ember.
John járt a legszebben. Mi már nem is próbálkoztunk elaludni, de neki sikerült amikor meghozták a reggelit. Diszkréten felrángatták, majd megkérdezték, hogy: csirkés- szendvicset?
- Agrhhmpöffff – jött a válasz.
Megkapta a kis dobozt a szendviccsel – Kibontotta - Üres volt!
- Wroooaaagrrrrrr
Kapott másik dobozt megtöltve. Mi meg Fredrikkel majdnem megfulladtunk a röhögéstől.
Egyébként az útra a koronát az tette fel, hogy a gépen összefutottunk további kollegákkal, akik ugyanonnan, csak egy nappal később indultak mint mi. Mondjuk nem is aludtak Kenyában…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése