Valahol Európában

Az egész azzal kezdődött, hogy el kell majd menni megint Afrikába a világ háta közepére, de még mielőtt nekivágnánk az útnak, ki kell ugrani a Svédekhez egy gyors – 1 napos tárgyalásra. Ebben semmi rendkívüli nincs, utazunk épp eleget, én meg úgyis rég voltam már bárhol, tehát nem gond, megyek.

Az első gyanús jelek az utazás előtt egy nappal kezdődtek:

1 – Karlskrona a célpont, ahol nincs reptér, a legközelebbi reptérre (Roneby) nincs már hely, de majd megyek Kristianstad-ba Amsterdam-on keresztül, ahol kocsit bérlek (este 11-kor) és 100 kilómétert meg levezetek levezetésnek – eddig semmi gond.
2 - csak business jegyet tudtak nekem foglalni odafele!

Mint az már az eddigiekből is kiderült, businessen utazni nem nekem való, csak a bajt hozza rám. Olyan, mint normális embernek a feketemacska aki átmegy a létra alatt egy törött tükörrel, és közben szemenköpi. Kedvenc kollegámmal – akit az egyszerűség kedvéért hívjunk John-nak, fel is állítottuk a legvalószínűbb eseményláncolatokat:

1 – Lekésem a gépet Amsterdamban, és ott állok majd csomag nélkül (2 pont)
2 – Elhagyják a csomagom Amsterdamban, és Kristianstad-ban állok csomag nélkül (5 pont)
3 – Odaérek de a csomagom nem, és Kristianstadt-ban állok majd, és persze kocsit sem tudok bérelni, tehát se csomag se kocsi, csak én meg a sötét…. (10 pont)

Mindenkit meg kell nyugtassak, nem így lett

Elindultam időben, Amsterdamban egy 10 perces sprint után elértem a csatlakozást, és végig kényelmesen utazva megérkeztem Kristianstad-ba, ahol a bőröndöm szinte elsőként gurult le a szalagról. Kedves Svéd hirtelenszőke gyerekek futkostak körülöttem, nyitva volt az autókölcsönző, és a nevemre előre kiállított kulccsal várt rám az alkalmazott.

Itt kezdtem el nagyon gyanakodni!

De persze nem adtam fel, hisz vár az ügyfél. Pontos térképet nyomtattam még otthon, és végül is csak fel kellett hajtani a 62-es útra (4 bal és 2 jobb kanyar után) és Karlskrona-ban meg kiszállni a kocsiból a szálló előtt.

2 bal kanyar stimmel…

1 jobb….

2 bal….

Megint egy jobb….. és sztráda…..
Siklok, repülök, csak az út száma nem stimmel. Nem 62 hanem vagy 23 vagy 54.

Aztán már semmi nem stimmel. Sem a következő falu, sem a fizetős kapu, sem a legközelebbi nagyváros…. Semmi.

A legközelebbi kijáratnál megfordultam és elindultam visszafelé, de akkor sem stimmelt semmi. Sem az út, sem a városok és volt valami nagyon baljós szagú a levegőben, pont úgy mint amikor a horrorfilm félmeztelen hősnője érzi, hogy az oszladozó zombi támadni fog, csak még azt nem tudja honnan és idegesen nézeget körbe-körbe a vak sötét éjszakába.

Úgy 10 kilométer rettegett kocsikázás után kiszúrtam egy út mellett tarfipakszoló rendőrfurgont és melléálltam. Igazság szerint a rendőrök nagyon készségesek voltak. Egy jó 10 percet beszélgettünk, miszerint szerintük Oslo-nak kellene mennem, mire én mondtam, hogy az messze van. Ebben megállapodtunk, és különböző alternatívákat keresve bújtuk egymás térképet. Én az övéket nem értettem, Ők az enyém.

Nekem nagyon nem stimmelt, hogy Kristiansand és környéke miért néz ki most másképp, Ők meg nem értették, minek dugok egy marhaságot az orruk alá. Még viccelődtünk is, hogy meg kéne szondáztatni engem, én meg mondtam, hogy akkor fizessenek előbb egy sört, hogy ne menjen kárba a szonda. És egyszercsak, újabb 5 perc elteltével egyszerre nyilallt belénk a fájdalmas felismerés. (Aki eddig nem jött rá, ne merjen röhögni, mert Ő sem vette volna észre):

Ahova indultam: Kristianstad – Svédország
Ahova érkeztem: Kristiansand – Norvégia

Rossz jegyet vettek nekem! És ekkor lecsapott a zombi…..