A szállodánk egyébként kellemes volt, mint utóbb kiderült Bujumbura legfelkapottabb szállója. A megbeszéléseket is a szálloda egyik konferencia-termében tartottuk, és az étteremben ebédeltünk a megrendelővel együtt. Az első ebéd kicsit kínosra sikeredett, ugyanis közösen levonultunk az asztalokhoz, amikor a kinti nagyfőnök megállt, és imára kulcsolta a kezét. Megáldott szerintem mindent, amit ekkor szokás, de a helyi akcentus és a Biblia ide vonatkozó passzusának ismerete nélkül nem tudom tökéletesen visszaadni a szavait. Igazából nem is ez a lényeg, mert csendben végigálltuk azt a pár percet, majd jóízűen falatoztunk. Viszont tanulva a leckéből másnap már kicsit késve érkeztünk, így nem kellett senkinek kínosan mosolyogni és a kaja ugyanolyan jó maradt.
Az utolsó napok valamelyikén azonban ismét korán érkeztünk. Tudtuk, hogy ez nem lesz jó, és idegesen topogtunk az étterem bejáratában mindannyian, Fredrik, John, Lorcan és én. A két kollegámról már írtam de Lorcanról még nem. Ő volt a project manager, egy született Ír, vörös haj, fehér bőr és megannyi vörös szeplő a pirospozsgás arcon. Ahogy így álldogáltunk várva az elkerülhetetlent, egyszer csak az egyik kinti kollega Lorcan-hoz fordult.
- Ma hallhatnánk a Te áldásodat testvérem?
Vörös embert én még ennyire nem láttam elvörösödni. Először nem kapott levegőt, aztán mi nem kaptunk, mert nem mertünk venni nehogy elröhögjük magunkat. A szituáció felettébb érdekesnek ígérkezett. Nemet ugye nem illett mondani a kinti erősen hívő megrendelőknek, de hogy a katolikus asztali áldást egy Ír mondja az nem volt szokványos. Lorcan egy teljes percig küzdött keményen hol a levegővel, hol a kínos röhögéssel de aztán elővette a lehető legcifrább akcentusát és motyogott valamit. Ettől mindenki boldog lett, és mi onnantól kezdve csak úgy hívtuk: Atyám!
Ja, amikor elásta a kisbuszt alattunk a sofőr, és még nem tudtuk mi is lesz, csak azt, hogy „Don’t Look”, akkor egyként fordultunk oda az Atyához:
- Áldj meg atyám, vétkeztem – Ekkor nagyon cifrán káromkodott, és megpróbálta leverni a fejünket.
A nézhető és a nézhetetlen
Tulajdonképpen rájöttem, hogy szeretem Afrikát. Különösképpen ezt a „fekete-Afrika”-ként emlegetett középső, egyenlítői részt. Pedig például Bujumburában úgy konkrétan semmit nem lehet csinálni. Amikor ledolgoztuk a napi adagot, akkor már esély sincs elmenni valamit megnézi, és itt értem ezalatt, hogy valami vadvilágot vagy vizivilágot vagy tudomisén.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Az út Burundiba
Mivel szereztünk egy rakat tapasztalatot, és igazán úgy éreztük, hogy mi aztán Afrikát kívülről és oda vissza is, már legalábbis ami az utazás - csomagolás - géplemaradás és társait illeti lefekvés előtt megbeszéltük, hogyha nem keltenek minket a reggel 5-ös buszhoz, akkor nem megyünk, majd fogunk egy taxit, és legalább kipihenten dekkolunk a reptéren.
Én igazán jól aludtam.
Fredrik is igazán jól aludt.
John ébresztették fél 5kor!
Ígyhát John keltett minket felöltözve, megmosakodva (persze a mosakodás a sárga vízben nem egyszerű - szerintem nem mondott igazat, vagy nem a szokványos értelemben) és morcosan. Aztán letántorgott a recepcióra, hogy majd ott megvár.
Aztán Fredrik is letántorgott.
Aztán engem meg hívtak, hogy elment a busz, siessek. A szobámra eresztették az emeletőrt is, hogy kapkodjam magam, mert lekésünk mindent. Mire leértem nagyon röhögtek, és közölték, hogy a buszunk elment, de semmi gond, van másik csak ránk – illetve rám vár. (Ez igazából nem igen hatna meg, mert volt már olyan, hogy Cipruson leszálltunk a repülőről, és a gépen elfogyasztott Whiskey hatására én rohangálni kezdtem a transzfer-busz körül, verdestem a kezemmel, és azt kurjongattam, hogy mindenki hülye csak én vagyok repülő – a buszon ülök/állók meg vártak csak a sofőr dudált néha). Kacarászásuk oka persze más volt. Ők már láttak a buszt.
Szóval ez a helyi közlekedési eszköz egy kb. 1950-es amerikai iskolabuszt idéző képződmény volt, tele helyi munkásokkal és az ő bőröndjeikkel. Ide tornáztuk fel magunkat, a csomagokat a busz folyosóján hagyva, mert máshova nem fért. Szerintem a buszon lévő emberek legnagyobb része még nem látott fehér embert, legalábbis olyat, aki ilyen helyre felszáll, így nagy volt a sikerünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején a miskolci munkásvonatra feltévedt multimilliomos – csupa érdeklődő tekintet bámult, és nem hitt a szemének, pláne hogy miattunk késnek egy csomót.
De fent voltunk, a maradék csomagokat pedig feltornyozták a sofőr mögé, és nem kis meglepetésünkre a busz elsőre elindult. Sőt meg sem állt. Illetve csak egyszer, amikor a sofőr félrehúzódott, és két nagyobb bőröndöt levett a fejéről ami menet közben rácsúszott.
Viszont a gépre már simán felkerültünk, holt álmosan rogyva a székekbe, de azzal a tudattal, hogy most 4 órát alszunk fent a magasban. Persze hogy nem így lett.
A Kenya-Airways utaskísérői ugyanis valamilyen okból kifolyólag abban a kényszerképzetben ringatják magukat, hogy hamár kifizettük a repjegyet, és abban benne van a frissítő, meg valami reggeliszerű is, akkor azt el is kell fogyasszuk ha törik, ha szakad. Így például képesek felkelteni az embert azzal, hogy: Kávé? És még ők vannak megsértődve ha artikulátlanul morog az ember.
John járt a legszebben. Mi már nem is próbálkoztunk elaludni, de neki sikerült amikor meghozták a reggelit. Diszkréten felrángatták, majd megkérdezték, hogy: csirkés- szendvicset?
- Agrhhmpöffff – jött a válasz.
Megkapta a kis dobozt a szendviccsel – Kibontotta - Üres volt!
- Wroooaaagrrrrrr
Kapott másik dobozt megtöltve. Mi meg Fredrikkel majdnem megfulladtunk a röhögéstől.
Egyébként az útra a koronát az tette fel, hogy a gépen összefutottunk további kollegákkal, akik ugyanonnan, csak egy nappal később indultak mint mi. Mondjuk nem is aludtak Kenyában…
Én igazán jól aludtam.
Fredrik is igazán jól aludt.
John ébresztették fél 5kor!
Ígyhát John keltett minket felöltözve, megmosakodva (persze a mosakodás a sárga vízben nem egyszerű - szerintem nem mondott igazat, vagy nem a szokványos értelemben) és morcosan. Aztán letántorgott a recepcióra, hogy majd ott megvár.
Aztán Fredrik is letántorgott.
Aztán engem meg hívtak, hogy elment a busz, siessek. A szobámra eresztették az emeletőrt is, hogy kapkodjam magam, mert lekésünk mindent. Mire leértem nagyon röhögtek, és közölték, hogy a buszunk elment, de semmi gond, van másik csak ránk – illetve rám vár. (Ez igazából nem igen hatna meg, mert volt már olyan, hogy Cipruson leszálltunk a repülőről, és a gépen elfogyasztott Whiskey hatására én rohangálni kezdtem a transzfer-busz körül, verdestem a kezemmel, és azt kurjongattam, hogy mindenki hülye csak én vagyok repülő – a buszon ülök/állók meg vártak csak a sofőr dudált néha). Kacarászásuk oka persze más volt. Ők már láttak a buszt.
Szóval ez a helyi közlekedési eszköz egy kb. 1950-es amerikai iskolabuszt idéző képződmény volt, tele helyi munkásokkal és az ő bőröndjeikkel. Ide tornáztuk fel magunkat, a csomagokat a busz folyosóján hagyva, mert máshova nem fért. Szerintem a buszon lévő emberek legnagyobb része még nem látott fehér embert, legalábbis olyat, aki ilyen helyre felszáll, így nagy volt a sikerünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején a miskolci munkásvonatra feltévedt multimilliomos – csupa érdeklődő tekintet bámult, és nem hitt a szemének, pláne hogy miattunk késnek egy csomót.
De fent voltunk, a maradék csomagokat pedig feltornyozták a sofőr mögé, és nem kis meglepetésünkre a busz elsőre elindult. Sőt meg sem állt. Illetve csak egyszer, amikor a sofőr félrehúzódott, és két nagyobb bőröndöt levett a fejéről ami menet közben rácsúszott.
Viszont a gépre már simán felkerültünk, holt álmosan rogyva a székekbe, de azzal a tudattal, hogy most 4 órát alszunk fent a magasban. Persze hogy nem így lett.
A Kenya-Airways utaskísérői ugyanis valamilyen okból kifolyólag abban a kényszerképzetben ringatják magukat, hogy hamár kifizettük a repjegyet, és abban benne van a frissítő, meg valami reggeliszerű is, akkor azt el is kell fogyasszuk ha törik, ha szakad. Így például képesek felkelteni az embert azzal, hogy: Kávé? És még ők vannak megsértődve ha artikulátlanul morog az ember.
John járt a legszebben. Mi már nem is próbálkoztunk elaludni, de neki sikerült amikor meghozták a reggelit. Diszkréten felrángatták, majd megkérdezték, hogy: csirkés- szendvicset?
- Agrhhmpöffff – jött a válasz.
Megkapta a kis dobozt a szendviccsel – Kibontotta - Üres volt!
- Wroooaaagrrrrrr
Kapott másik dobozt megtöltve. Mi meg Fredrikkel majdnem megfulladtunk a röhögéstől.
Egyébként az útra a koronát az tette fel, hogy a gépen összefutottunk további kollegákkal, akik ugyanonnan, csak egy nappal később indultak mint mi. Mondjuk nem is aludtak Kenyában…
Három Királyok
Azzal, hogy a gépünket törölték, természetesen elbuktuk a Nairobii csatlakozást is. Nade Kenya megvár, úgyhogy elbattyogtunk a megfelelő ablakig új jegyekért és időpontokért, ahol már egy kisebb tömeg várt minket. Mindenki Kenyába akart utazni aznap, legalábbis nekünk úgy tűnt. De végül is egy röpke 40 perc alatt sikerült átíratni a jegyeket egy nappal későbbre, a mentesítő járatra – ami mint kiderült a mi eredeti gépünk lesz, csak addigra majd összerakják.
Az új útiterv a következőképpen hangzott: egyet alszunk még itt, adnak nekünk szállást, majd kora hajnalban irány Kenya, ott ismét alszunk egyet – ugyan Johannesburgban nem tudtak előre sem jegyet, sem szállást adni, de megígérték, hogy Nairobiban kapunk mindent, még vízumot is. Aztán rákövetkező nap ismét hajnalban mehetünk Burundiba. Ez kezdett elég kaotikusnak tűnni, úgyhogy éreztem, sínen vagyunk.
Kaptunk szállodajegyet a Balalajka Hotelba. Irány a kisbusz, ami tulajdonképpen nem volt rossz pár dolgot leszámítva:
- A hátsó részben elhelyezkedő WC-ből ismeretlen eredetű anyag szivárgott
- Szagmintát véve azonnal beazonosítottuk az említett anyagot
- Az ablakok nem nyíltak
- Másfél órát vártunk mire elindultunk
Ezen kellemetlen ténytől eltekintve azonban egész kellemes volt a szállás meg a vacsora.
Egy apró tény volt csak, amit ugyan tudtunk de nem számoltunk vele ebben a formában: az a hajnali indulás. Valamiért az a kényszerképzetük arrafelé az utazásszervezőknek, hogy bármikor is megy bárkinek a gépe, mindenkit össze kell szedni a szállodában és odavinni a reptérre méghozzá a legkorábbi járat indulási időpontja előtt egy órával. Fél ötkor kelés, ötkor indulás.
Fél ötkor felkeltünk. Ötkor lent ténferegtünk egy csomó hasonló álmos arccal a halban.
A busz persze nem jött csak 6-ra.
A repülőnk meg 11-kor indult.
Kezdtünk zombisodni.
Egyébiránt a Johannesburgi reptér nagyon érdekes. Nincs hangosbemondó, és a kapuknál álló jegykezelő néha felnéz a papírokból és elkiáltja magát:
- Maputo? Valaki?
Aztán egy másik kapunál meg:
- Luanda már indulna
Ilyenkor van, hogy valaki rájön, hogy neki épp Maputóba vagy Luandába kell mennie és elkezd futni a kapu felé. De ez ritka. Inkább csak a kurjongatás hallatszik. Aztán elérkezett a perc úgy fél 11 tájékán, amikor egy kapunál valaki elkiáltotta magát: Nairobi! – és mi is elindulhattunk a gép felé.
Nairobiban az első dolgunk aztán a további jegy megszerzése volt, amit jó egy óra alatt abszolváltunk némi közelharc árán. Amikor a vízumkérdésre terelődött a szó, akkor ugyan le akartak venni 50 dollárra minket, persze fejenként, de mi mosolyogva bizonygattuk, hogy dehát megígérték nekünk, és sikerült is velük kifizetetni az amúgy 20 dolláros vízumot. Ezekután a szállodai foglalásunk már nem ütközött akadályokba, mosolyogva adták át az ingyenkuponokat.
Mivel marha büszkék voltunk magunkra, hogy milyen gyorsan és ügyesen végeztünk, elhatároztuk, hogy a maradék 2 órában, még sötétedés előtt elmegyünk a közeli szafari parkba vadakat lesni. John meg is alkudott egy taxissal egy elfogadható összegben, ami magában foglalta a tereptúrát fuvarostul, belépőstül és az utat vissza a szállodába.
Az összeg csak akkor tűnt soknak, amikor megláttuk a terepjárónk. Ennyire szakadt, romokban heverő Toyotát én még nem láttam. A csomagjaink sem akartak beleférni. Azt mondta a taxis, hogy majd elküldi a szállodába egy másik taxival – na azt nem. Úgyhogy bepréselődtünk, fele cuccunk az ölünkben és irány a terep. A Toyota zihálva, fenekét a súly alatt a földön húzva verekedte magát át a földutakon, de végülis nem állt meg.
Mondjuk cserébe nem világított, ezért amikor leszállt az este semmit nem láttunk. - Hazafelé a gyalogosokból sem. - Mondjuk a sofőrt ez nem zavarta.
Aztán a vaksötétből megérkeztünk a szállóba. Fény és pompa. Szerintük.
Ha valaki megpróbál elképzelni egy szocreál SZOT szállót keverve egy kollégium lepukkantságával, akkor nem jár mesze a valóságtól.
A recepció mellett egy kis beugróban volt a Business Center. Lehetett kapni szappant meg gémkapcsot a nap 24 órájában.
Az emeleteken kis széken „emeletőr” ült, aki megkérdezte melyik szobába megyünk és ha bemondtuk a jót akkor mehettünk tovább.
Fredriknek nem volt villany a fürdőszobájában, és ezzel Ő járt a legjobban. Nekünk ugyanis volt, és láttuk a víz színét. De legalább nem volt feltűnő ha az ember nem húzta le a WC-t. Szine, szaga ugyanaz maradt ígyis - úgyis. Meg ha John lehúzta akkor félig átszakadt tartályostul Fredrikhez.
Az étteremben helyi 5 tagú zenészcsapat játszott angol tudás nélkül, félig improvizált ABBA számokat, amihez néha egy borzalmas hangú vokalista lány csatlakozott. Nagyon röhögtünk evés közben és táncolva mertük a levest.
Az étterem mellett a társalgóban körbe rakták a székeket, egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok, és így nézték a fekete szappanoperát.
Nade mégegy ajtóval odébb ott volt a BÁR!
Már amikor beléptünk éreztük: itt mi vagyunk a királyok. A bárban kizárólag hölgyek ültek és belépésünk pillanatától kezdve le sem vették a szemüket rólunk. Diszkréten a bárpulthoz húzódtunk egy sörre vágyva, és azt találgattuk, hány perc kell, hogy letámadjanak minket. Aztán a válasz gyorsan érkezett.
13 másodperc múlva egy igen furcsa hajú hölgy igen szemrevaló arany fogával és vele barátnőjével Fredrik mellé telepedett, egy gyors és könyörtelen mozdulattal leverte a fél veséjét amúgy baráti üdvözlés gyanánt és megkérdezte hogy vagyunk.
Aztán a nevünk iránt érdeklődött, amit nem igen akartunk megmondani, így lett a főnököm Fredrik, kollegám John és én meg maradtam Pepe – nekik úgyis mindegy. Aztán még azt is kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, amit nagyon nem értettünk, de mondtuk hogy Fredrik a Katolikus, John a Baptista én magam meg a Vegetáriánus vagyok.
Ezen információkon kicsit elrágódtak, majd gyengéden leverték Fredrik immáron maradék fél veséjét is, megkérdezték, hogy veszünk e nekik kólát. Mivel jól képzett utazók vagyunk, John közölte, hogy nem, mert az ő vallása csak Sört engedélyez, és sajnos nem teheti. Ekkor az aranyfogú ismét bután nézett, de kitalálták, hogy a másiknak a bátya szintén baptista – ezt mi nem hittük. Aztán még motyogtak valamit de jobbnak láttuk elmenekülni, mielőtt a többiek is támadásba lendülnek.
…. Folyt. Köv. ….
Az új útiterv a következőképpen hangzott: egyet alszunk még itt, adnak nekünk szállást, majd kora hajnalban irány Kenya, ott ismét alszunk egyet – ugyan Johannesburgban nem tudtak előre sem jegyet, sem szállást adni, de megígérték, hogy Nairobiban kapunk mindent, még vízumot is. Aztán rákövetkező nap ismét hajnalban mehetünk Burundiba. Ez kezdett elég kaotikusnak tűnni, úgyhogy éreztem, sínen vagyunk.
Kaptunk szállodajegyet a Balalajka Hotelba. Irány a kisbusz, ami tulajdonképpen nem volt rossz pár dolgot leszámítva:
- A hátsó részben elhelyezkedő WC-ből ismeretlen eredetű anyag szivárgott
- Szagmintát véve azonnal beazonosítottuk az említett anyagot
- Az ablakok nem nyíltak
- Másfél órát vártunk mire elindultunk
Ezen kellemetlen ténytől eltekintve azonban egész kellemes volt a szállás meg a vacsora.
Egy apró tény volt csak, amit ugyan tudtunk de nem számoltunk vele ebben a formában: az a hajnali indulás. Valamiért az a kényszerképzetük arrafelé az utazásszervezőknek, hogy bármikor is megy bárkinek a gépe, mindenkit össze kell szedni a szállodában és odavinni a reptérre méghozzá a legkorábbi járat indulási időpontja előtt egy órával. Fél ötkor kelés, ötkor indulás.
Fél ötkor felkeltünk. Ötkor lent ténferegtünk egy csomó hasonló álmos arccal a halban.
A busz persze nem jött csak 6-ra.
A repülőnk meg 11-kor indult.
Kezdtünk zombisodni.
Egyébiránt a Johannesburgi reptér nagyon érdekes. Nincs hangosbemondó, és a kapuknál álló jegykezelő néha felnéz a papírokból és elkiáltja magát:
- Maputo? Valaki?
Aztán egy másik kapunál meg:
- Luanda már indulna
Ilyenkor van, hogy valaki rájön, hogy neki épp Maputóba vagy Luandába kell mennie és elkezd futni a kapu felé. De ez ritka. Inkább csak a kurjongatás hallatszik. Aztán elérkezett a perc úgy fél 11 tájékán, amikor egy kapunál valaki elkiáltotta magát: Nairobi! – és mi is elindulhattunk a gép felé.
Nairobiban az első dolgunk aztán a további jegy megszerzése volt, amit jó egy óra alatt abszolváltunk némi közelharc árán. Amikor a vízumkérdésre terelődött a szó, akkor ugyan le akartak venni 50 dollárra minket, persze fejenként, de mi mosolyogva bizonygattuk, hogy dehát megígérték nekünk, és sikerült is velük kifizetetni az amúgy 20 dolláros vízumot. Ezekután a szállodai foglalásunk már nem ütközött akadályokba, mosolyogva adták át az ingyenkuponokat.
Mivel marha büszkék voltunk magunkra, hogy milyen gyorsan és ügyesen végeztünk, elhatároztuk, hogy a maradék 2 órában, még sötétedés előtt elmegyünk a közeli szafari parkba vadakat lesni. John meg is alkudott egy taxissal egy elfogadható összegben, ami magában foglalta a tereptúrát fuvarostul, belépőstül és az utat vissza a szállodába.
Az összeg csak akkor tűnt soknak, amikor megláttuk a terepjárónk. Ennyire szakadt, romokban heverő Toyotát én még nem láttam. A csomagjaink sem akartak beleférni. Azt mondta a taxis, hogy majd elküldi a szállodába egy másik taxival – na azt nem. Úgyhogy bepréselődtünk, fele cuccunk az ölünkben és irány a terep. A Toyota zihálva, fenekét a súly alatt a földön húzva verekedte magát át a földutakon, de végülis nem állt meg.
Mondjuk cserébe nem világított, ezért amikor leszállt az este semmit nem láttunk. - Hazafelé a gyalogosokból sem. - Mondjuk a sofőrt ez nem zavarta.
Aztán a vaksötétből megérkeztünk a szállóba. Fény és pompa. Szerintük.
Ha valaki megpróbál elképzelni egy szocreál SZOT szállót keverve egy kollégium lepukkantságával, akkor nem jár mesze a valóságtól.
A recepció mellett egy kis beugróban volt a Business Center. Lehetett kapni szappant meg gémkapcsot a nap 24 órájában.
Az emeleteken kis széken „emeletőr” ült, aki megkérdezte melyik szobába megyünk és ha bemondtuk a jót akkor mehettünk tovább.
Fredriknek nem volt villany a fürdőszobájában, és ezzel Ő járt a legjobban. Nekünk ugyanis volt, és láttuk a víz színét. De legalább nem volt feltűnő ha az ember nem húzta le a WC-t. Szine, szaga ugyanaz maradt ígyis - úgyis. Meg ha John lehúzta akkor félig átszakadt tartályostul Fredrikhez.
Az étteremben helyi 5 tagú zenészcsapat játszott angol tudás nélkül, félig improvizált ABBA számokat, amihez néha egy borzalmas hangú vokalista lány csatlakozott. Nagyon röhögtünk evés közben és táncolva mertük a levest.
Az étterem mellett a társalgóban körbe rakták a székeket, egyik oldalon a fiúk, másik oldalon a lányok, és így nézték a fekete szappanoperát.
Nade mégegy ajtóval odébb ott volt a BÁR!
Már amikor beléptünk éreztük: itt mi vagyunk a királyok. A bárban kizárólag hölgyek ültek és belépésünk pillanatától kezdve le sem vették a szemüket rólunk. Diszkréten a bárpulthoz húzódtunk egy sörre vágyva, és azt találgattuk, hány perc kell, hogy letámadjanak minket. Aztán a válasz gyorsan érkezett.
13 másodperc múlva egy igen furcsa hajú hölgy igen szemrevaló arany fogával és vele barátnőjével Fredrik mellé telepedett, egy gyors és könyörtelen mozdulattal leverte a fél veséjét amúgy baráti üdvözlés gyanánt és megkérdezte hogy vagyunk.
Aztán a nevünk iránt érdeklődött, amit nem igen akartunk megmondani, így lett a főnököm Fredrik, kollegám John és én meg maradtam Pepe – nekik úgyis mindegy. Aztán még azt is kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, amit nagyon nem értettünk, de mondtuk hogy Fredrik a Katolikus, John a Baptista én magam meg a Vegetáriánus vagyok.
Ezen információkon kicsit elrágódtak, majd gyengéden leverték Fredrik immáron maradék fél veséjét is, megkérdezték, hogy veszünk e nekik kólát. Mivel jól képzett utazók vagyunk, John közölte, hogy nem, mert az ő vallása csak Sört engedélyez, és sajnos nem teheti. Ekkor az aranyfogú ismét bután nézett, de kitalálták, hogy a másiknak a bátya szintén baptista – ezt mi nem hittük. Aztán még motyogtak valamit de jobbnak láttuk elmenekülni, mielőtt a többiek is támadásba lendülnek.
…. Folyt. Köv. ….
Baljós Árnyak
Mivel sikerrel jártam Karlskronában, és utána sikerrel folytattuk itthon a munkát Fredrikkel és John-al, erőfeszítéseink gyümölcseként megkaptuk a megrendelést, avagy utazhatunk Bujumburába (ha valakinek így nem lenne hirtelen meg a helység földrajzi elhelyezkedése, akkor segítek: ez nem más, mint Burundi fővárosa, a mesés Tanganyika tó partján elterülő metropolisz). Persze a terv megint meg lett kicsit bolondítva, és én már egy héttel a többiek előtt kiutaztam egy tanfolyamra a Délafrikai Johannesburg-ba .
Ők ide követnek engem a következő csütörtökön, hogy pénteken beszéljünk még egy utolsót a kinti kollegákkal mielőtt a Burundi megrendelők elé járulunk. Majd péntek este, vagyis méginkább szombat reggel hajnali 1-kor továbbutazunk Kenyába, ahol egy rövid várótermi tartózkodás után már indulunk is Bujumburába.
Így a tervek.
Pedig én mindent megpróbáltam. Nem utaztam előkelő helyen a repülőn, nem volt semmi extra szállásom, nem ettem a hasamra, nem büfiztem nyilvánosan, és úgy nagy általánosságban jó voltam végig a tanfolyam alatt (Igaz ittam például egy „Flaming Lamborgini” koktélt, ami nagy lángon ég még szervírozás közben is, de azt sem én kértem, és azt is csak azért, hogy ne nézzenek minket, Magyarokat nyuszinak).
Még kollegáim megérkezése is rendben zajlott; időben, adott helyre és csomagokkal az oldalukon jelentek meg. Aztán megláttam a szállásunkat erre az éjszakára és a hideg végigfutott a hátamon, ugyanis aznap este a „SunTowers” Hotel adott párnát a fejünk alá. Ha egy business osztályon eltöltött repülőút rossz országba vezényel, mi következhet akkor, ha Johannesburg egyik legluxusabb szállodája fogad.
Londinerek veszekedtek a csomagjainkért, külön kád és zuhanykabin volt a fűthető tükrökkel borított márvány fürdőszobánkban. A forgatható TV alatt csiszolt boros és pezsgős poharak sorakoztak. Az étterem kis patakjában ponty nagyságú aranyhalak lubickoltak vidáman, és én rettegve szemléltem a 14-ik emeleti szobám ablakából a nyugodni készülő milliárdos belváros pompáját.
De a mészáros nem sietett, szereti húzni áldozatait.
Másnap sikeresen tárgyaltunk minden érintett résztvevővel, és belevetettük magunkat a luxus bevásárló központ forgatagába. Eldöntöttük hogy nemcsak hogy félmilliós gyűrűt nem viszünk haza ajándékba, de egy pólót sem veszünk ennyiért. És mivel azért nem vagyunk nagy butiknézegető fajta, leültünk hát egy ír kocsmába sörözni és megnézni az épp aktuális VB meccset.
Míg a foci tartott, megbeszéltük, visszamegyünk a boltokhoz és veszünk magunknak egy kis Rootert meg valami csoportos lövöldözős játékot, és a hajnali indulásig egymás leölésével pörgetjük fel az idő lassú kerekét. A meglepetés akkor ért, amikor zárva találtuk szinte az összes boltot, de Fredrik kitalálta a megoldást: Menjünk ki a reptérre, ott még nyitva van egy bolt tutira, és legfeljebb ott játszunk.
Nosza. Felvettük a csomagokat és fél kilenckor a reptéren voltunk, de nem jutottunk el a boltig. Fejünk felett a kijelzőn, nagy vörös betűkkel villogott a mi gépünk járatszáma mellett a következő felirat: TÖRÖLVE
Ők ide követnek engem a következő csütörtökön, hogy pénteken beszéljünk még egy utolsót a kinti kollegákkal mielőtt a Burundi megrendelők elé járulunk. Majd péntek este, vagyis méginkább szombat reggel hajnali 1-kor továbbutazunk Kenyába, ahol egy rövid várótermi tartózkodás után már indulunk is Bujumburába.
Így a tervek.
Pedig én mindent megpróbáltam. Nem utaztam előkelő helyen a repülőn, nem volt semmi extra szállásom, nem ettem a hasamra, nem büfiztem nyilvánosan, és úgy nagy általánosságban jó voltam végig a tanfolyam alatt (Igaz ittam például egy „Flaming Lamborgini” koktélt, ami nagy lángon ég még szervírozás közben is, de azt sem én kértem, és azt is csak azért, hogy ne nézzenek minket, Magyarokat nyuszinak).
Még kollegáim megérkezése is rendben zajlott; időben, adott helyre és csomagokkal az oldalukon jelentek meg. Aztán megláttam a szállásunkat erre az éjszakára és a hideg végigfutott a hátamon, ugyanis aznap este a „SunTowers” Hotel adott párnát a fejünk alá. Ha egy business osztályon eltöltött repülőút rossz országba vezényel, mi következhet akkor, ha Johannesburg egyik legluxusabb szállodája fogad.
Londinerek veszekedtek a csomagjainkért, külön kád és zuhanykabin volt a fűthető tükrökkel borított márvány fürdőszobánkban. A forgatható TV alatt csiszolt boros és pezsgős poharak sorakoztak. Az étterem kis patakjában ponty nagyságú aranyhalak lubickoltak vidáman, és én rettegve szemléltem a 14-ik emeleti szobám ablakából a nyugodni készülő milliárdos belváros pompáját.
De a mészáros nem sietett, szereti húzni áldozatait.
Másnap sikeresen tárgyaltunk minden érintett résztvevővel, és belevetettük magunkat a luxus bevásárló központ forgatagába. Eldöntöttük hogy nemcsak hogy félmilliós gyűrűt nem viszünk haza ajándékba, de egy pólót sem veszünk ennyiért. És mivel azért nem vagyunk nagy butiknézegető fajta, leültünk hát egy ír kocsmába sörözni és megnézni az épp aktuális VB meccset.
Míg a foci tartott, megbeszéltük, visszamegyünk a boltokhoz és veszünk magunknak egy kis Rootert meg valami csoportos lövöldözős játékot, és a hajnali indulásig egymás leölésével pörgetjük fel az idő lassú kerekét. A meglepetés akkor ért, amikor zárva találtuk szinte az összes boltot, de Fredrik kitalálta a megoldást: Menjünk ki a reptérre, ott még nyitva van egy bolt tutira, és legfeljebb ott játszunk.
Nosza. Felvettük a csomagokat és fél kilenckor a reptéren voltunk, de nem jutottunk el a boltig. Fejünk felett a kijelzőn, nagy vörös betűkkel villogott a mi gépünk járatszáma mellett a következő felirat: TÖRÖLVE
Valahogy Európában
Miután a rendőröket előzékenyen felsegítettem a furgon aljából, ahova a röhögés közben gurultak, illetve kimerítettem az összes általam ismert nyelven fellelhető szitkok és káromkodás hangos üvöltözését az éjszakába, mindannyian megnyugodtunk egy kicsit. Nagy baj nincs, rossz ország rossz város, de végül is Európa!
A friss információ birtokában, miszerint nem ott vagyok ahol kéne, ismét nekiláttunk a térképen alternatív útvonalakat keresni nekem. Tényleg lehet menni Oslónak, vagy lehet menni komppal is, de mindenképp vagy 1000 kilométer. Azért azt este 11:30-kor nem vállaltam be. Elvittek újdonsült barátaim egy közeli szállóba, és miután megérdeklődték, hogy van e üres szoba nekem ma estére (mert nem engednek el – ekkora marhát még nem láttak, és féltettek) a mosolygósabb rendőr emigyen szólott búcsuzóul:
- Van szoba, nyugodtan megszállhatok itt, ja és a recepciósnak nem mondták el miért jövök ilyen későn rendőri kísérettel, ez az én dolgom – majd a hasukat fogva távoztak.
Van ez így, mondhatná az ecceri utazó. Másnap visszamentem a reptérre, visszaadtam a kocsit és nekiláttam telefonálni, hogy mi is legyen. Kedvenc főnökömmel – akit ismét csak az eccerűség kedvéért nevezzünk Fredriknek – arra jutottunk, hogy a megbeszélést már úgyis lekéstem, írassam át a jegyem egy nappal előbbre, s térjek haza. Egy jegy átíratása 4 perc és 20 Euró, és én 4 perc 10 másodperc múlva boldogan konfirmáltam ismét telefonon keresztül, hogy délben indulok, és estére otthon vagyok, szóljanak a tárgyalópartnernek, hogy sajna nem tudok menni. Ekkor azonban ismét lecsapott az oszladozó hulla:
- Van egy jó hírem – így Fredrik – a partner meg Londonban ragadt, lévén nem kapott vízumot, késik egy napot, nyugodtan induljak Karlskrona felé!
Persze a jegyem már nem lehet megint átíratni, innen meg más gép nemigen megy sehova. A következő 1 órát a reptéren található 2 légitársaság között rohangálva töltöttem el, hogy ki tud hova vinni a legkedvezőbb áron. A megállapodás a következő lett:
Kristiansand – Amsterdam (ez a hazafele jegyem fel)
Amsterdam – Koppenhága (Repülő)
Koppenhága – Malmö (Vonat)
Malmö – Karlskrona (Vonat)
----- 1 nap szünet
Karlskrona – Malmö (Vonat)
Malmö – Koppenhága (Vonat)
Koppenhága – Amsterdam (Repülő)
Amsterdam – Budapest (Repülő) – és persze a legutóbbi repjegy csak oda lesz felhasználva, így olcsóbb.
Koppenhágáig sima utam volt, csomag megvan. A reptér alatt van a vasútállomás, ahol meg lehet venni az országokon átívelő jegyet, ráadásul első osztályra – így szól a céges szabályzat vonat esetén. Meg is vettem. Első osztályra. Bár ne tettem volna!
- Malmö felé a vonat tele! Végigálltam az utat csomaggal a kezemben, és igen hülyén nézett a kalauz az elegáns jegyemre.
- Malmőben kiderült, hogy ugyan van vonat, de a síneket felbontották felújítás miatt, ezért vonatpótló buszra kell átszállni – Kristianstad –ban!!!!!!
- A vonat ismét tele volt félútig
- A busz is tele volt végig.
Mindehhez képest csak hab volt a tortán, hogy fáradtan, sajgó karral kívülről fújtam a busz útvonalát, végig a 62-es úton Kristianstad –tól egész Karlskronáig, Ronebyn keresztül.
A friss információ birtokában, miszerint nem ott vagyok ahol kéne, ismét nekiláttunk a térképen alternatív útvonalakat keresni nekem. Tényleg lehet menni Oslónak, vagy lehet menni komppal is, de mindenképp vagy 1000 kilométer. Azért azt este 11:30-kor nem vállaltam be. Elvittek újdonsült barátaim egy közeli szállóba, és miután megérdeklődték, hogy van e üres szoba nekem ma estére (mert nem engednek el – ekkora marhát még nem láttak, és féltettek) a mosolygósabb rendőr emigyen szólott búcsuzóul:
- Van szoba, nyugodtan megszállhatok itt, ja és a recepciósnak nem mondták el miért jövök ilyen későn rendőri kísérettel, ez az én dolgom – majd a hasukat fogva távoztak.
Van ez így, mondhatná az ecceri utazó. Másnap visszamentem a reptérre, visszaadtam a kocsit és nekiláttam telefonálni, hogy mi is legyen. Kedvenc főnökömmel – akit ismét csak az eccerűség kedvéért nevezzünk Fredriknek – arra jutottunk, hogy a megbeszélést már úgyis lekéstem, írassam át a jegyem egy nappal előbbre, s térjek haza. Egy jegy átíratása 4 perc és 20 Euró, és én 4 perc 10 másodperc múlva boldogan konfirmáltam ismét telefonon keresztül, hogy délben indulok, és estére otthon vagyok, szóljanak a tárgyalópartnernek, hogy sajna nem tudok menni. Ekkor azonban ismét lecsapott az oszladozó hulla:
- Van egy jó hírem – így Fredrik – a partner meg Londonban ragadt, lévén nem kapott vízumot, késik egy napot, nyugodtan induljak Karlskrona felé!
Persze a jegyem már nem lehet megint átíratni, innen meg más gép nemigen megy sehova. A következő 1 órát a reptéren található 2 légitársaság között rohangálva töltöttem el, hogy ki tud hova vinni a legkedvezőbb áron. A megállapodás a következő lett:
Kristiansand – Amsterdam (ez a hazafele jegyem fel)
Amsterdam – Koppenhága (Repülő)
Koppenhága – Malmö (Vonat)
Malmö – Karlskrona (Vonat)
----- 1 nap szünet
Karlskrona – Malmö (Vonat)
Malmö – Koppenhága (Vonat)
Koppenhága – Amsterdam (Repülő)
Amsterdam – Budapest (Repülő) – és persze a legutóbbi repjegy csak oda lesz felhasználva, így olcsóbb.
Koppenhágáig sima utam volt, csomag megvan. A reptér alatt van a vasútállomás, ahol meg lehet venni az országokon átívelő jegyet, ráadásul első osztályra – így szól a céges szabályzat vonat esetén. Meg is vettem. Első osztályra. Bár ne tettem volna!
- Malmö felé a vonat tele! Végigálltam az utat csomaggal a kezemben, és igen hülyén nézett a kalauz az elegáns jegyemre.
- Malmőben kiderült, hogy ugyan van vonat, de a síneket felbontották felújítás miatt, ezért vonatpótló buszra kell átszállni – Kristianstad –ban!!!!!!
- A vonat ismét tele volt félútig
- A busz is tele volt végig.
Mindehhez képest csak hab volt a tortán, hogy fáradtan, sajgó karral kívülről fújtam a busz útvonalát, végig a 62-es úton Kristianstad –tól egész Karlskronáig, Ronebyn keresztül.
Valahol Európában
Az egész azzal kezdődött, hogy el kell majd menni megint Afrikába a világ háta közepére, de még mielőtt nekivágnánk az útnak, ki kell ugrani a Svédekhez egy gyors – 1 napos tárgyalásra. Ebben semmi rendkívüli nincs, utazunk épp eleget, én meg úgyis rég voltam már bárhol, tehát nem gond, megyek.
Az első gyanús jelek az utazás előtt egy nappal kezdődtek:
1 – Karlskrona a célpont, ahol nincs reptér, a legközelebbi reptérre (Roneby) nincs már hely, de majd megyek Kristianstad-ba Amsterdam-on keresztül, ahol kocsit bérlek (este 11-kor) és 100 kilómétert meg levezetek levezetésnek – eddig semmi gond.
2 - csak business jegyet tudtak nekem foglalni odafele!
Mint az már az eddigiekből is kiderült, businessen utazni nem nekem való, csak a bajt hozza rám. Olyan, mint normális embernek a feketemacska aki átmegy a létra alatt egy törött tükörrel, és közben szemenköpi. Kedvenc kollegámmal – akit az egyszerűség kedvéért hívjunk John-nak, fel is állítottuk a legvalószínűbb eseményláncolatokat:
1 – Lekésem a gépet Amsterdamban, és ott állok majd csomag nélkül (2 pont)
2 – Elhagyják a csomagom Amsterdamban, és Kristianstad-ban állok csomag nélkül (5 pont)
3 – Odaérek de a csomagom nem, és Kristianstadt-ban állok majd, és persze kocsit sem tudok bérelni, tehát se csomag se kocsi, csak én meg a sötét…. (10 pont)
Mindenkit meg kell nyugtassak, nem így lett
Elindultam időben, Amsterdamban egy 10 perces sprint után elértem a csatlakozást, és végig kényelmesen utazva megérkeztem Kristianstad-ba, ahol a bőröndöm szinte elsőként gurult le a szalagról. Kedves Svéd hirtelenszőke gyerekek futkostak körülöttem, nyitva volt az autókölcsönző, és a nevemre előre kiállított kulccsal várt rám az alkalmazott.
Itt kezdtem el nagyon gyanakodni!
De persze nem adtam fel, hisz vár az ügyfél. Pontos térképet nyomtattam még otthon, és végül is csak fel kellett hajtani a 62-es útra (4 bal és 2 jobb kanyar után) és Karlskrona-ban meg kiszállni a kocsiból a szálló előtt.
2 bal kanyar stimmel…
1 jobb….
2 bal….
Megint egy jobb….. és sztráda…..
Siklok, repülök, csak az út száma nem stimmel. Nem 62 hanem vagy 23 vagy 54.
Aztán már semmi nem stimmel. Sem a következő falu, sem a fizetős kapu, sem a legközelebbi nagyváros…. Semmi.
A legközelebbi kijáratnál megfordultam és elindultam visszafelé, de akkor sem stimmelt semmi. Sem az út, sem a városok és volt valami nagyon baljós szagú a levegőben, pont úgy mint amikor a horrorfilm félmeztelen hősnője érzi, hogy az oszladozó zombi támadni fog, csak még azt nem tudja honnan és idegesen nézeget körbe-körbe a vak sötét éjszakába.
Úgy 10 kilométer rettegett kocsikázás után kiszúrtam egy út mellett tarfipakszoló rendőrfurgont és melléálltam. Igazság szerint a rendőrök nagyon készségesek voltak. Egy jó 10 percet beszélgettünk, miszerint szerintük Oslo-nak kellene mennem, mire én mondtam, hogy az messze van. Ebben megállapodtunk, és különböző alternatívákat keresve bújtuk egymás térképet. Én az övéket nem értettem, Ők az enyém.
Nekem nagyon nem stimmelt, hogy Kristiansand és környéke miért néz ki most másképp, Ők meg nem értették, minek dugok egy marhaságot az orruk alá. Még viccelődtünk is, hogy meg kéne szondáztatni engem, én meg mondtam, hogy akkor fizessenek előbb egy sört, hogy ne menjen kárba a szonda. És egyszercsak, újabb 5 perc elteltével egyszerre nyilallt belénk a fájdalmas felismerés. (Aki eddig nem jött rá, ne merjen röhögni, mert Ő sem vette volna észre):
Ahova indultam: Kristianstad – Svédország
Ahova érkeztem: Kristiansand – Norvégia
Rossz jegyet vettek nekem! És ekkor lecsapott a zombi…..
Az első gyanús jelek az utazás előtt egy nappal kezdődtek:
1 – Karlskrona a célpont, ahol nincs reptér, a legközelebbi reptérre (Roneby) nincs már hely, de majd megyek Kristianstad-ba Amsterdam-on keresztül, ahol kocsit bérlek (este 11-kor) és 100 kilómétert meg levezetek levezetésnek – eddig semmi gond.
2 - csak business jegyet tudtak nekem foglalni odafele!
Mint az már az eddigiekből is kiderült, businessen utazni nem nekem való, csak a bajt hozza rám. Olyan, mint normális embernek a feketemacska aki átmegy a létra alatt egy törött tükörrel, és közben szemenköpi. Kedvenc kollegámmal – akit az egyszerűség kedvéért hívjunk John-nak, fel is állítottuk a legvalószínűbb eseményláncolatokat:
1 – Lekésem a gépet Amsterdamban, és ott állok majd csomag nélkül (2 pont)
2 – Elhagyják a csomagom Amsterdamban, és Kristianstad-ban állok csomag nélkül (5 pont)
3 – Odaérek de a csomagom nem, és Kristianstadt-ban állok majd, és persze kocsit sem tudok bérelni, tehát se csomag se kocsi, csak én meg a sötét…. (10 pont)
Mindenkit meg kell nyugtassak, nem így lett
Elindultam időben, Amsterdamban egy 10 perces sprint után elértem a csatlakozást, és végig kényelmesen utazva megérkeztem Kristianstad-ba, ahol a bőröndöm szinte elsőként gurult le a szalagról. Kedves Svéd hirtelenszőke gyerekek futkostak körülöttem, nyitva volt az autókölcsönző, és a nevemre előre kiállított kulccsal várt rám az alkalmazott.
Itt kezdtem el nagyon gyanakodni!
De persze nem adtam fel, hisz vár az ügyfél. Pontos térképet nyomtattam még otthon, és végül is csak fel kellett hajtani a 62-es útra (4 bal és 2 jobb kanyar után) és Karlskrona-ban meg kiszállni a kocsiból a szálló előtt.
2 bal kanyar stimmel…
1 jobb….
2 bal….
Megint egy jobb….. és sztráda…..
Siklok, repülök, csak az út száma nem stimmel. Nem 62 hanem vagy 23 vagy 54.
Aztán már semmi nem stimmel. Sem a következő falu, sem a fizetős kapu, sem a legközelebbi nagyváros…. Semmi.
A legközelebbi kijáratnál megfordultam és elindultam visszafelé, de akkor sem stimmelt semmi. Sem az út, sem a városok és volt valami nagyon baljós szagú a levegőben, pont úgy mint amikor a horrorfilm félmeztelen hősnője érzi, hogy az oszladozó zombi támadni fog, csak még azt nem tudja honnan és idegesen nézeget körbe-körbe a vak sötét éjszakába.
Úgy 10 kilométer rettegett kocsikázás után kiszúrtam egy út mellett tarfipakszoló rendőrfurgont és melléálltam. Igazság szerint a rendőrök nagyon készségesek voltak. Egy jó 10 percet beszélgettünk, miszerint szerintük Oslo-nak kellene mennem, mire én mondtam, hogy az messze van. Ebben megállapodtunk, és különböző alternatívákat keresve bújtuk egymás térképet. Én az övéket nem értettem, Ők az enyém.
Nekem nagyon nem stimmelt, hogy Kristiansand és környéke miért néz ki most másképp, Ők meg nem értették, minek dugok egy marhaságot az orruk alá. Még viccelődtünk is, hogy meg kéne szondáztatni engem, én meg mondtam, hogy akkor fizessenek előbb egy sört, hogy ne menjen kárba a szonda. És egyszercsak, újabb 5 perc elteltével egyszerre nyilallt belénk a fájdalmas felismerés. (Aki eddig nem jött rá, ne merjen röhögni, mert Ő sem vette volna észre):
Ahova indultam: Kristianstad – Svédország
Ahova érkeztem: Kristiansand – Norvégia
Rossz jegyet vettek nekem! És ekkor lecsapott a zombi…..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)