Miután a rendőröket előzékenyen felsegítettem a furgon aljából, ahova a röhögés közben gurultak, illetve kimerítettem az összes általam ismert nyelven fellelhető szitkok és káromkodás hangos üvöltözését az éjszakába, mindannyian megnyugodtunk egy kicsit. Nagy baj nincs, rossz ország rossz város, de végül is Európa!
A friss információ birtokában, miszerint nem ott vagyok ahol kéne, ismét nekiláttunk a térképen alternatív útvonalakat keresni nekem. Tényleg lehet menni Oslónak, vagy lehet menni komppal is, de mindenképp vagy 1000 kilométer. Azért azt este 11:30-kor nem vállaltam be. Elvittek újdonsült barátaim egy közeli szállóba, és miután megérdeklődték, hogy van e üres szoba nekem ma estére (mert nem engednek el – ekkora marhát még nem láttak, és féltettek) a mosolygósabb rendőr emigyen szólott búcsuzóul:
- Van szoba, nyugodtan megszállhatok itt, ja és a recepciósnak nem mondták el miért jövök ilyen későn rendőri kísérettel, ez az én dolgom – majd a hasukat fogva távoztak.
Van ez így, mondhatná az ecceri utazó. Másnap visszamentem a reptérre, visszaadtam a kocsit és nekiláttam telefonálni, hogy mi is legyen. Kedvenc főnökömmel – akit ismét csak az eccerűség kedvéért nevezzünk Fredriknek – arra jutottunk, hogy a megbeszélést már úgyis lekéstem, írassam át a jegyem egy nappal előbbre, s térjek haza. Egy jegy átíratása 4 perc és 20 Euró, és én 4 perc 10 másodperc múlva boldogan konfirmáltam ismét telefonon keresztül, hogy délben indulok, és estére otthon vagyok, szóljanak a tárgyalópartnernek, hogy sajna nem tudok menni. Ekkor azonban ismét lecsapott az oszladozó hulla:
- Van egy jó hírem – így Fredrik – a partner meg Londonban ragadt, lévén nem kapott vízumot, késik egy napot, nyugodtan induljak Karlskrona felé!
Persze a jegyem már nem lehet megint átíratni, innen meg más gép nemigen megy sehova. A következő 1 órát a reptéren található 2 légitársaság között rohangálva töltöttem el, hogy ki tud hova vinni a legkedvezőbb áron. A megállapodás a következő lett:
Kristiansand – Amsterdam (ez a hazafele jegyem fel)
Amsterdam – Koppenhága (Repülő)
Koppenhága – Malmö (Vonat)
Malmö – Karlskrona (Vonat)
----- 1 nap szünet
Karlskrona – Malmö (Vonat)
Malmö – Koppenhága (Vonat)
Koppenhága – Amsterdam (Repülő)
Amsterdam – Budapest (Repülő) – és persze a legutóbbi repjegy csak oda lesz felhasználva, így olcsóbb.
Koppenhágáig sima utam volt, csomag megvan. A reptér alatt van a vasútállomás, ahol meg lehet venni az országokon átívelő jegyet, ráadásul első osztályra – így szól a céges szabályzat vonat esetén. Meg is vettem. Első osztályra. Bár ne tettem volna!
- Malmö felé a vonat tele! Végigálltam az utat csomaggal a kezemben, és igen hülyén nézett a kalauz az elegáns jegyemre.
- Malmőben kiderült, hogy ugyan van vonat, de a síneket felbontották felújítás miatt, ezért vonatpótló buszra kell átszállni – Kristianstad –ban!!!!!!
- A vonat ismét tele volt félútig
- A busz is tele volt végig.
Mindehhez képest csak hab volt a tortán, hogy fáradtan, sajgó karral kívülről fújtam a busz útvonalát, végig a 62-es úton Kristianstad –tól egész Karlskronáig, Ronebyn keresztül.
Valahol Európában
Az egész azzal kezdődött, hogy el kell majd menni megint Afrikába a világ háta közepére, de még mielőtt nekivágnánk az útnak, ki kell ugrani a Svédekhez egy gyors – 1 napos tárgyalásra. Ebben semmi rendkívüli nincs, utazunk épp eleget, én meg úgyis rég voltam már bárhol, tehát nem gond, megyek.
Az első gyanús jelek az utazás előtt egy nappal kezdődtek:
1 – Karlskrona a célpont, ahol nincs reptér, a legközelebbi reptérre (Roneby) nincs már hely, de majd megyek Kristianstad-ba Amsterdam-on keresztül, ahol kocsit bérlek (este 11-kor) és 100 kilómétert meg levezetek levezetésnek – eddig semmi gond.
2 - csak business jegyet tudtak nekem foglalni odafele!
Mint az már az eddigiekből is kiderült, businessen utazni nem nekem való, csak a bajt hozza rám. Olyan, mint normális embernek a feketemacska aki átmegy a létra alatt egy törött tükörrel, és közben szemenköpi. Kedvenc kollegámmal – akit az egyszerűség kedvéért hívjunk John-nak, fel is állítottuk a legvalószínűbb eseményláncolatokat:
1 – Lekésem a gépet Amsterdamban, és ott állok majd csomag nélkül (2 pont)
2 – Elhagyják a csomagom Amsterdamban, és Kristianstad-ban állok csomag nélkül (5 pont)
3 – Odaérek de a csomagom nem, és Kristianstadt-ban állok majd, és persze kocsit sem tudok bérelni, tehát se csomag se kocsi, csak én meg a sötét…. (10 pont)
Mindenkit meg kell nyugtassak, nem így lett
Elindultam időben, Amsterdamban egy 10 perces sprint után elértem a csatlakozást, és végig kényelmesen utazva megérkeztem Kristianstad-ba, ahol a bőröndöm szinte elsőként gurult le a szalagról. Kedves Svéd hirtelenszőke gyerekek futkostak körülöttem, nyitva volt az autókölcsönző, és a nevemre előre kiállított kulccsal várt rám az alkalmazott.
Itt kezdtem el nagyon gyanakodni!
De persze nem adtam fel, hisz vár az ügyfél. Pontos térképet nyomtattam még otthon, és végül is csak fel kellett hajtani a 62-es útra (4 bal és 2 jobb kanyar után) és Karlskrona-ban meg kiszállni a kocsiból a szálló előtt.
2 bal kanyar stimmel…
1 jobb….
2 bal….
Megint egy jobb….. és sztráda…..
Siklok, repülök, csak az út száma nem stimmel. Nem 62 hanem vagy 23 vagy 54.
Aztán már semmi nem stimmel. Sem a következő falu, sem a fizetős kapu, sem a legközelebbi nagyváros…. Semmi.
A legközelebbi kijáratnál megfordultam és elindultam visszafelé, de akkor sem stimmelt semmi. Sem az út, sem a városok és volt valami nagyon baljós szagú a levegőben, pont úgy mint amikor a horrorfilm félmeztelen hősnője érzi, hogy az oszladozó zombi támadni fog, csak még azt nem tudja honnan és idegesen nézeget körbe-körbe a vak sötét éjszakába.
Úgy 10 kilométer rettegett kocsikázás után kiszúrtam egy út mellett tarfipakszoló rendőrfurgont és melléálltam. Igazság szerint a rendőrök nagyon készségesek voltak. Egy jó 10 percet beszélgettünk, miszerint szerintük Oslo-nak kellene mennem, mire én mondtam, hogy az messze van. Ebben megállapodtunk, és különböző alternatívákat keresve bújtuk egymás térképet. Én az övéket nem értettem, Ők az enyém.
Nekem nagyon nem stimmelt, hogy Kristiansand és környéke miért néz ki most másképp, Ők meg nem értették, minek dugok egy marhaságot az orruk alá. Még viccelődtünk is, hogy meg kéne szondáztatni engem, én meg mondtam, hogy akkor fizessenek előbb egy sört, hogy ne menjen kárba a szonda. És egyszercsak, újabb 5 perc elteltével egyszerre nyilallt belénk a fájdalmas felismerés. (Aki eddig nem jött rá, ne merjen röhögni, mert Ő sem vette volna észre):
Ahova indultam: Kristianstad – Svédország
Ahova érkeztem: Kristiansand – Norvégia
Rossz jegyet vettek nekem! És ekkor lecsapott a zombi…..
Az első gyanús jelek az utazás előtt egy nappal kezdődtek:
1 – Karlskrona a célpont, ahol nincs reptér, a legközelebbi reptérre (Roneby) nincs már hely, de majd megyek Kristianstad-ba Amsterdam-on keresztül, ahol kocsit bérlek (este 11-kor) és 100 kilómétert meg levezetek levezetésnek – eddig semmi gond.
2 - csak business jegyet tudtak nekem foglalni odafele!
Mint az már az eddigiekből is kiderült, businessen utazni nem nekem való, csak a bajt hozza rám. Olyan, mint normális embernek a feketemacska aki átmegy a létra alatt egy törött tükörrel, és közben szemenköpi. Kedvenc kollegámmal – akit az egyszerűség kedvéért hívjunk John-nak, fel is állítottuk a legvalószínűbb eseményláncolatokat:
1 – Lekésem a gépet Amsterdamban, és ott állok majd csomag nélkül (2 pont)
2 – Elhagyják a csomagom Amsterdamban, és Kristianstad-ban állok csomag nélkül (5 pont)
3 – Odaérek de a csomagom nem, és Kristianstadt-ban állok majd, és persze kocsit sem tudok bérelni, tehát se csomag se kocsi, csak én meg a sötét…. (10 pont)
Mindenkit meg kell nyugtassak, nem így lett
Elindultam időben, Amsterdamban egy 10 perces sprint után elértem a csatlakozást, és végig kényelmesen utazva megérkeztem Kristianstad-ba, ahol a bőröndöm szinte elsőként gurult le a szalagról. Kedves Svéd hirtelenszőke gyerekek futkostak körülöttem, nyitva volt az autókölcsönző, és a nevemre előre kiállított kulccsal várt rám az alkalmazott.
Itt kezdtem el nagyon gyanakodni!
De persze nem adtam fel, hisz vár az ügyfél. Pontos térképet nyomtattam még otthon, és végül is csak fel kellett hajtani a 62-es útra (4 bal és 2 jobb kanyar után) és Karlskrona-ban meg kiszállni a kocsiból a szálló előtt.
2 bal kanyar stimmel…
1 jobb….
2 bal….
Megint egy jobb….. és sztráda…..
Siklok, repülök, csak az út száma nem stimmel. Nem 62 hanem vagy 23 vagy 54.
Aztán már semmi nem stimmel. Sem a következő falu, sem a fizetős kapu, sem a legközelebbi nagyváros…. Semmi.
A legközelebbi kijáratnál megfordultam és elindultam visszafelé, de akkor sem stimmelt semmi. Sem az út, sem a városok és volt valami nagyon baljós szagú a levegőben, pont úgy mint amikor a horrorfilm félmeztelen hősnője érzi, hogy az oszladozó zombi támadni fog, csak még azt nem tudja honnan és idegesen nézeget körbe-körbe a vak sötét éjszakába.
Úgy 10 kilométer rettegett kocsikázás után kiszúrtam egy út mellett tarfipakszoló rendőrfurgont és melléálltam. Igazság szerint a rendőrök nagyon készségesek voltak. Egy jó 10 percet beszélgettünk, miszerint szerintük Oslo-nak kellene mennem, mire én mondtam, hogy az messze van. Ebben megállapodtunk, és különböző alternatívákat keresve bújtuk egymás térképet. Én az övéket nem értettem, Ők az enyém.
Nekem nagyon nem stimmelt, hogy Kristiansand és környéke miért néz ki most másképp, Ők meg nem értették, minek dugok egy marhaságot az orruk alá. Még viccelődtünk is, hogy meg kéne szondáztatni engem, én meg mondtam, hogy akkor fizessenek előbb egy sört, hogy ne menjen kárba a szonda. És egyszercsak, újabb 5 perc elteltével egyszerre nyilallt belénk a fájdalmas felismerés. (Aki eddig nem jött rá, ne merjen röhögni, mert Ő sem vette volna észre):
Ahova indultam: Kristianstad – Svédország
Ahova érkeztem: Kristiansand – Norvégia
Rossz jegyet vettek nekem! És ekkor lecsapott a zombi…..
Ploccs!
Braking News:
A liftben épp az imént beszállt mellém egy igen kedves hölgy, rózsaszín pozsgás babaarccal, leginkább egy gömbre hasonlító testalkattal, valahogy pont olyan volt, hogy muszáj volt Miss Röfire asszociálni a Muppet Show-ból. Ülepénél talán csak a dekoltázsa volt nagyobb, de nekem nem tudott nem feltűnni, hogy a kezében egy csöpögő mobiltelefont tart. Valószínűleg a kérdést formáló arckifejezés óceánokon és kontinenseken átívelően nemzetközi lehet, mert rám nézve mosolyogva mondta:
- oh, beleesett a wc-be, de ne izguljak, lemosta!
No comment
A liftben épp az imént beszállt mellém egy igen kedves hölgy, rózsaszín pozsgás babaarccal, leginkább egy gömbre hasonlító testalkattal, valahogy pont olyan volt, hogy muszáj volt Miss Röfire asszociálni a Muppet Show-ból. Ülepénél talán csak a dekoltázsa volt nagyobb, de nekem nem tudott nem feltűnni, hogy a kezében egy csöpögő mobiltelefont tart. Valószínűleg a kérdést formáló arckifejezés óceánokon és kontinenseken átívelően nemzetközi lehet, mert rám nézve mosolyogva mondta:
- oh, beleesett a wc-be, de ne izguljak, lemosta!
No comment
Kézi Vezérlésű Anton
A hétvégén kiruccantam. Elmentem megnézni az egyik leghíresebb nemzeti parkot, Manuel Antonio-t. Anton úgy 200-250 kilométerre és vagy 4-5 órára van San Jose-tól, úgyhogy autót béreltem és megkértem az ittenieket, hogy magyarázzák el, hogyan is kell odajutni. Lehet, hogy az első hibát itt követtem el, mert nagy lelkesedésemben nem gondoltam abba bele, hogy mi lesz abból, ha Jorge rajzol nekem térképet.
De megszületett egy eléggé elnagyolt A4-es lap és hozzá némi instrukció, ami így hangozott:
- csak végig a sztrádán
- ha észreveszem a hidat, ami alatt krokodilok vannak akkor jó helyen járok
- ez egy hosszú út nagyon sok pálmával amerre a szem ellát
- illetve innen már el sem lehet téveszteni
Mivel azért péntekre kezdett a lelkesedésem kicsit alábbhagyni, mivan ha ez a térkép mégsem a legpontosabb, elhatároztam, hogy veszek egy rendeset. De a boltban az eladó közölte, hogy ami neki vannak térképek, azok nagyon drágák, és általában nem javasolja őket senkinek (igen itt ilyen a szemlélet), ezért végül is nem vettem meg, csak ott helyben tanulmányoztam. Fő a bizalom. Mi történhet…
Szombat reggel összecsomagoltam és irány a sztráda.
Az első 4 kilométeren minden rendben ment, találtam valamilyen rock adót és Metallica dübörgött épp, aztán a legváratlanabb pillanatban a sztráda kettévált és lehetett menni jobbra és balra, ami persze nem volt rajta mint opció az én itineremen.
Irány a bal.
A bal oldali lehajtóról tisztán lehetett látni, hogy a másik oldal egy nagy 2x3 sávos sztrádaként folytatja az útját, míg az én választottam egy 1x1-es valamivé szűkül. Nembaj, a zene még tart, majdcsak megfordulok valahol. Ez sikerült is úgy 20 perc után, mert itt sem lámpa, sem kibejáró sem semmi nincs sehol, legjobb esetben is csak hoteleket reklámozó transzparensek. A siker kulcsát a legelső leágazás hozta meg ahol le lehetett kanyarodni legalább 20 San-al kezdődő egyéb település felé.
Irány vissza, másik út megtalál, rákanyarodik, nekivág, teljesgáz, satufék.
A 2x3 sávos autópálya ugyanis úgy 500 métert tartott, és egy kanyar után belerohant egy városkába, annak is a piacába, ahol épp vásár volt. Nem gondoltam, hogy elsőre odatalálok, de hogy az első kanyarban elbukom azt nem hagyhatom. Az is megfordult a fejemben, hogy mégiscsak visszamegyek, és szégyenszemre veszek egy térképet, nade hol itt a kaland akkor?
Ismét megfordul és vissza az előző útra, ahonnan jöttem. A térképet bemagoltam, és mormoltam magamban az összes lehetséges támpontot, amit ki bírtam betűzni – Orotina és valami Hotel Manu vagymi ja és jóval arrébb Athén(?!?!?). Kihúzódtam a szélére, és olyan lassan mentem ahogy csak bírtam, és minden táblát elolvastam, volt Hilton meg Novotel meg éttermek, de amit én kerestem az egy sem. Aztán amikor odaértem, ahol nemrég visszafordultam, egyszercsak a táblarengeteg legalján ki volt írva kicsi betűkkel? ATHENAS!
Ebből nagy baj nem lehet, vagy elmegyünk innen a Görögökhöz, vagynem – gondoltam és irány Athén. A térképen ez egy 20 perces útnak volt jelölve, azzal a kitétellel, hogy hegyre fel s hegyről le. Hát a húsz percből erős másfél óra lett, ugyanis az a hegy, amire le meg fel, az sok ezer méter magas. Én nemtom az a húsz perc hogyan jött ki, de szerintem csak repülővel. Persze közben megnyugtatván magamat áthaladtam Athenas-on, ahol mit árulnak? Görög gipszkarton oszlopokat!
A hegyi szerpentin végén ismét 3 nem jelzett elágazás következett, ahol semmilyen tábla sem volt. Kitaláltam egy módszert, miszerint arra megyek amerre a legtöbben, hiszen csak valami jó helyre mehetnek az emberek szombat reggel. Úgyhogy további 50 kilométer után 2 dolgot vettem észre.
1 – egy ismerős felirat egy táblán, miszerint Jaco már csak 20 kilcsi, hurrá!
2 – egy hidat amin sok sok ember állt, és bámult lefelé – na mit? A krokodilokat jó helyen vagyok!
Irány Jaco, ahol persze semmi nincs de szerencsére csak egy irányba lehet menni, és akkorra már feltűnt a Manuel Antonio 103 Km tábla is.
A leírás szerint itt következett az a rész ami hosszú, sok a pálma és szar az út. Hosszúnak hosszú volt, pálma is volt sok de az út gyanúsan jó volt. Most vagy ők nem nevelkedtek Pesten ahol ez a normális, vagy valami nem stimmel. Aztán feltűnt az egyik híd. Illetve ez csak egy kis felüljárócska lehetett, semmi komoly. Rá is hajtottam a magam lendületes tempójában, és akkorát repültem, mint az üldözéses jelenetekben amikor a San Francisco dimbes-dombos utcáin üldözik a rosszfiúkat. Najó, majd lassabban megyek.
A következő ugyanilyen feljáró előtt lefékeztem, és kaján vigyorral néztem az aszfalton látható féknyomokat – nemcsak én nem ismerem a környéket. De aztán az út egyre romlott, és tényleg kezdte megközelíteni a borzalmasnál 12 fokkal rosszabb szintet. A nagyon nagy lukakba – értsd legalább térdig ér – raktak a gondos helyiek kisebb bokrokat, hogy az ember már messziről lássa, ott gond lesz, de a kicsiket észre kell venni – mondjuk ebben van gyakorlatom.
Nem is panaszkodtam, az idő ragyogó, a madarak csivitelnek a nap süt, és nicsak, ott jön egy rendes híd. A Híd egy egysávos omladozó szerkezet volt, jellegét tekintve olyan mint a hajógyári szigetre vezető vasúti átkelő, azzal a különbséggel, hogy ennek csak a váza volt csak meg, és azon volt keresztbe lefektetve egy rakat acélcső. De a hatóság figyelmes, így egyrészt ki van írva, hogy átkelés csak saját felelőségre, másrész a híd tövébe rohammentő állomást telepítettek. Ilyen tákolmány volt még 3. egyszerre csak egy irányban, és azt is nagyon lassan. Nem kell kapkodni, Pura Vida.
Nem szaporítván a szót, végül is onnan már simán elérkeztem a szállóig, illetve csak 3szor kellett megkérdjem merre van, de beköltöztem. Itt vettem észre, hogy 2 lábbelit hoztam nagy gondosan magammal. Egy papucsot és egy bakancsot. Mondjuk a bakanccsal az a baj, hogy ahogy kiszálltam a légkondis kocsiból, rögtön tele lett izzadsággal. Maradt a papucs. Ekkor még nem tudtam, hogy a legszebb hely a környéken egy kicsit magasan van és az út sem 2 perc, persze gyalog. Elindultam, mentem, gondolkoztam, átkozódtam, csakmentem.
Jelentem túl vagyok a Rámszakadék megmászásán fel és lefelé egy szál strandpapucsba! Még kicsit lüktet a lábam ott ahol megpróbál a szerves anyag visszanőni a lecsupaszított csontra, de tényleg szép. Asszem, mert nemigen láttam a pipától.
A papucsállatka
De megszületett egy eléggé elnagyolt A4-es lap és hozzá némi instrukció, ami így hangozott:
- csak végig a sztrádán
- ha észreveszem a hidat, ami alatt krokodilok vannak akkor jó helyen járok
- ez egy hosszú út nagyon sok pálmával amerre a szem ellát
- illetve innen már el sem lehet téveszteni
Mivel azért péntekre kezdett a lelkesedésem kicsit alábbhagyni, mivan ha ez a térkép mégsem a legpontosabb, elhatároztam, hogy veszek egy rendeset. De a boltban az eladó közölte, hogy ami neki vannak térképek, azok nagyon drágák, és általában nem javasolja őket senkinek (igen itt ilyen a szemlélet), ezért végül is nem vettem meg, csak ott helyben tanulmányoztam. Fő a bizalom. Mi történhet…
Szombat reggel összecsomagoltam és irány a sztráda.
Az első 4 kilométeren minden rendben ment, találtam valamilyen rock adót és Metallica dübörgött épp, aztán a legváratlanabb pillanatban a sztráda kettévált és lehetett menni jobbra és balra, ami persze nem volt rajta mint opció az én itineremen.
Irány a bal.
A bal oldali lehajtóról tisztán lehetett látni, hogy a másik oldal egy nagy 2x3 sávos sztrádaként folytatja az útját, míg az én választottam egy 1x1-es valamivé szűkül. Nembaj, a zene még tart, majdcsak megfordulok valahol. Ez sikerült is úgy 20 perc után, mert itt sem lámpa, sem kibejáró sem semmi nincs sehol, legjobb esetben is csak hoteleket reklámozó transzparensek. A siker kulcsát a legelső leágazás hozta meg ahol le lehetett kanyarodni legalább 20 San-al kezdődő egyéb település felé.
Irány vissza, másik út megtalál, rákanyarodik, nekivág, teljesgáz, satufék.
A 2x3 sávos autópálya ugyanis úgy 500 métert tartott, és egy kanyar után belerohant egy városkába, annak is a piacába, ahol épp vásár volt. Nem gondoltam, hogy elsőre odatalálok, de hogy az első kanyarban elbukom azt nem hagyhatom. Az is megfordult a fejemben, hogy mégiscsak visszamegyek, és szégyenszemre veszek egy térképet, nade hol itt a kaland akkor?
Ismét megfordul és vissza az előző útra, ahonnan jöttem. A térképet bemagoltam, és mormoltam magamban az összes lehetséges támpontot, amit ki bírtam betűzni – Orotina és valami Hotel Manu vagymi ja és jóval arrébb Athén(?!?!?). Kihúzódtam a szélére, és olyan lassan mentem ahogy csak bírtam, és minden táblát elolvastam, volt Hilton meg Novotel meg éttermek, de amit én kerestem az egy sem. Aztán amikor odaértem, ahol nemrég visszafordultam, egyszercsak a táblarengeteg legalján ki volt írva kicsi betűkkel? ATHENAS!
Ebből nagy baj nem lehet, vagy elmegyünk innen a Görögökhöz, vagynem – gondoltam és irány Athén. A térképen ez egy 20 perces útnak volt jelölve, azzal a kitétellel, hogy hegyre fel s hegyről le. Hát a húsz percből erős másfél óra lett, ugyanis az a hegy, amire le meg fel, az sok ezer méter magas. Én nemtom az a húsz perc hogyan jött ki, de szerintem csak repülővel. Persze közben megnyugtatván magamat áthaladtam Athenas-on, ahol mit árulnak? Görög gipszkarton oszlopokat!
A hegyi szerpentin végén ismét 3 nem jelzett elágazás következett, ahol semmilyen tábla sem volt. Kitaláltam egy módszert, miszerint arra megyek amerre a legtöbben, hiszen csak valami jó helyre mehetnek az emberek szombat reggel. Úgyhogy további 50 kilométer után 2 dolgot vettem észre.
1 – egy ismerős felirat egy táblán, miszerint Jaco már csak 20 kilcsi, hurrá!
2 – egy hidat amin sok sok ember állt, és bámult lefelé – na mit? A krokodilokat jó helyen vagyok!
Irány Jaco, ahol persze semmi nincs de szerencsére csak egy irányba lehet menni, és akkorra már feltűnt a Manuel Antonio 103 Km tábla is.
A leírás szerint itt következett az a rész ami hosszú, sok a pálma és szar az út. Hosszúnak hosszú volt, pálma is volt sok de az út gyanúsan jó volt. Most vagy ők nem nevelkedtek Pesten ahol ez a normális, vagy valami nem stimmel. Aztán feltűnt az egyik híd. Illetve ez csak egy kis felüljárócska lehetett, semmi komoly. Rá is hajtottam a magam lendületes tempójában, és akkorát repültem, mint az üldözéses jelenetekben amikor a San Francisco dimbes-dombos utcáin üldözik a rosszfiúkat. Najó, majd lassabban megyek.
A következő ugyanilyen feljáró előtt lefékeztem, és kaján vigyorral néztem az aszfalton látható féknyomokat – nemcsak én nem ismerem a környéket. De aztán az út egyre romlott, és tényleg kezdte megközelíteni a borzalmasnál 12 fokkal rosszabb szintet. A nagyon nagy lukakba – értsd legalább térdig ér – raktak a gondos helyiek kisebb bokrokat, hogy az ember már messziről lássa, ott gond lesz, de a kicsiket észre kell venni – mondjuk ebben van gyakorlatom.
Nem is panaszkodtam, az idő ragyogó, a madarak csivitelnek a nap süt, és nicsak, ott jön egy rendes híd. A Híd egy egysávos omladozó szerkezet volt, jellegét tekintve olyan mint a hajógyári szigetre vezető vasúti átkelő, azzal a különbséggel, hogy ennek csak a váza volt csak meg, és azon volt keresztbe lefektetve egy rakat acélcső. De a hatóság figyelmes, így egyrészt ki van írva, hogy átkelés csak saját felelőségre, másrész a híd tövébe rohammentő állomást telepítettek. Ilyen tákolmány volt még 3. egyszerre csak egy irányban, és azt is nagyon lassan. Nem kell kapkodni, Pura Vida.
Nem szaporítván a szót, végül is onnan már simán elérkeztem a szállóig, illetve csak 3szor kellett megkérdjem merre van, de beköltöztem. Itt vettem észre, hogy 2 lábbelit hoztam nagy gondosan magammal. Egy papucsot és egy bakancsot. Mondjuk a bakanccsal az a baj, hogy ahogy kiszálltam a légkondis kocsiból, rögtön tele lett izzadsággal. Maradt a papucs. Ekkor még nem tudtam, hogy a legszebb hely a környéken egy kicsit magasan van és az út sem 2 perc, persze gyalog. Elindultam, mentem, gondolkoztam, átkozódtam, csakmentem.
Jelentem túl vagyok a Rámszakadék megmászásán fel és lefelé egy szál strandpapucsba! Még kicsit lüktet a lábam ott ahol megpróbál a szerves anyag visszanőni a lecsupaszított csontra, de tényleg szép. Asszem, mert nemigen láttam a pipától.
A papucsállatka
Vetél-kedő
Hehe, én magam sem hiszem el, viszont nagyon jót mulattam! Kéretik szavazni, esetleg még küldeni.
Episode III
Hazafelé a kocsiban Jorge előadta, hogy nagy gondban van. Elment a Net a kábelből és nem tudta reggel elolvasni a leveleit. Fel is hívta a szolgáltatót, hogy tegyenek valamit, vagy nézzék meg, mert nem megy. A beszélgetés a HelpDesk-el elmondása szerint a következőképpen zajlott reggel 9-kor.
- Haló itt Jorge H…., nincs Net stb.….
- Értem igen, szerencséje van, ma Ön az első, pedig ilyenkor már vagy huszan szoktak telefonálni
- Oh remek, akkor megnéznék
- Persze, meg tudja várni
- Meg igen.
- De hosszú lesz
- Nembaj, megvárom.
- Nem akarja mégis inkább nem megvárni, mert a kollega most nagyon nem ér rá
- De az előbb aszonta hogy én vagyok az első
- Igen de a kollega tulajdonképpen még nincs bent
- Aha, és meddig tart kb mire beér?
- Hát, nemtudom. Akkor felhívom a kollegát, hogy felébredt e már.
- És akkor visszahív?
- Igen, persze
- Mikor?
- Hát eltart egy darabig…..
Itt feladta, Pura Vida!
Jorgehez érve becucoltunk a húst meg a még 2 jeget, amit pluszba vett. Persze amikor kinyitottam a hűtőt, akkor azonnal további jeges-zsákokkal találtam magam szembe, nem is beszélve a fagyasztóról, amibe már semmi sem fért be. Kérdésemre – hogy mi a ménkűnek annyi jég – a tuti jó lesz még választ kaptam ismét. Na most minek kötekedjek. Lehet hogy itt jeget esznek, csak tudnám mi helyett.
Aztán alighogy elpakoltunk mindent megcsörrent a telefon, a vonalas. Jorge boldogan rohant, hátha valaki jött – de aztán kiderült hogy a Net szolgáltató az, megjött a srác és most vizsgálna. (12 óra) úgyhogy házigazdám eltünt egy időre.
A konyha viszonylag kicsi, de Jorge neje mindent kikészített jó előre, hogy ne kelljen semmit sem keresni. Ott volt az asztalon az összes hozzávaló, kések a reszelő, tálak stb. Mivel az uborkasalinak nem árt ha áll egy kicsit saját levében, azzal kezdtem. Elő a vadiúj reszelő, uborka ráfektet, tol, húz, tol, húz, tol, húz, …semmi. A legelső tolásnál sikerült a pengét is áttolni a túloldalra, úgyhogy egy műanyag lapon csiszkiteltem az uborkát.
Penge visszafeszít, tol, húz, penge átesik.
Penge visszafeszít, tol, húz, tol, húz, penge átesik.
Feladtam, kés elő, kézzel – elvoltam egy darabig. Csak az vidított fel, hogy Jorge fel s alá rohangált közben a lakásban és a kábeleket ráncigálta. Néha megcsörrent a másik telefon is, amit persze hangos rikkantással adtam a tudtára, mert öröm volt nézni ahogy teljesen szétcsúszva kolbászol és nemigen tudja mihez is kezdjen.
Uborka kész. Ecetes lötty megcsinál. Sima ügy, csak nem volt meg a cukor. Sőt semmilyen cukor sem volt. Végignéztem mindent de sehol. A meddő kérdéseim sem segítettek, mert házigazdám, fülein egy egy telefonnal a földön csúszott és az ethernet dugaszt kereste, és látszott hogy nemcsak a cukorról nincs fogalma sem, hanem leginkább azt sem tudja hol a konyha.
Aztán egyszercsak lett Net, és egy adag vendég is megérkezett, így 4-en kezdtük el a cukrot keresni. A vége az lett, hogy Jorge felhívta a nejét, aki épp valami tárgyaláson ült ezért gondolom rövid úton osztotta ki párját, ezért jorge kissé megszeppenve kérdezte tőlem, hogy most mondjam ha valami nincs meg, mert többet nem telefonálhat.
Meglett a cukor. Ott volt a helyén a cukortartóban, ahol az elmúlt X hónapban is!
(persze egyesek azt állították, hogy azért nem lett meg, mert ebben a konyhában mindég minden át van pakolva)
Saláta késsz!
Hús felkockáz!
Nincs elég nagy lábas. Nemcsak itt, szerintem egész Costa Ricán, mert Myrna (egy kolleganőnk) elhozta az Ő legnagyobb edényüket is, de abba is csak a fele hús fért bele. Maradt a 2 adag főzés – így legalább többen kevergettük és néztük hogyan rotyog.
Aztán legnagyobb meglepetésemre simán ment minden. Myrna figyelmeztetésére még sót is raktam bele! De jó lett azt kell mondjam, elfogyott vagy 3 kiló plusz krumpli meg saláta meg sör, a maradékon meg majdnem összevesztek és mindenki vitt haza, én meg persze hogy leettem a gatyámat. A buli végére meg kellemesen elfáradva mindenki azon röhögött, hogy Jorge szókincse leredukálódott egész alacsonyra, és sűrűn emlegette a teljes Magyar repetoárját: „Pörkölt, egészségedre, szép cipő”.
Mivel néha elmegy az áram, ezért tervezem még a „szabad a csók” kifejezést is megtanítani neki – hiába, terjeszteni kell a Magyarságot és a nemzeti eszmét, na!
Én
- Haló itt Jorge H…., nincs Net stb.….
- Értem igen, szerencséje van, ma Ön az első, pedig ilyenkor már vagy huszan szoktak telefonálni
- Oh remek, akkor megnéznék
- Persze, meg tudja várni
- Meg igen.
- De hosszú lesz
- Nembaj, megvárom.
- Nem akarja mégis inkább nem megvárni, mert a kollega most nagyon nem ér rá
- De az előbb aszonta hogy én vagyok az első
- Igen de a kollega tulajdonképpen még nincs bent
- Aha, és meddig tart kb mire beér?
- Hát, nemtudom. Akkor felhívom a kollegát, hogy felébredt e már.
- És akkor visszahív?
- Igen, persze
- Mikor?
- Hát eltart egy darabig…..
Itt feladta, Pura Vida!
Jorgehez érve becucoltunk a húst meg a még 2 jeget, amit pluszba vett. Persze amikor kinyitottam a hűtőt, akkor azonnal további jeges-zsákokkal találtam magam szembe, nem is beszélve a fagyasztóról, amibe már semmi sem fért be. Kérdésemre – hogy mi a ménkűnek annyi jég – a tuti jó lesz még választ kaptam ismét. Na most minek kötekedjek. Lehet hogy itt jeget esznek, csak tudnám mi helyett.
Aztán alighogy elpakoltunk mindent megcsörrent a telefon, a vonalas. Jorge boldogan rohant, hátha valaki jött – de aztán kiderült hogy a Net szolgáltató az, megjött a srác és most vizsgálna. (12 óra) úgyhogy házigazdám eltünt egy időre.
A konyha viszonylag kicsi, de Jorge neje mindent kikészített jó előre, hogy ne kelljen semmit sem keresni. Ott volt az asztalon az összes hozzávaló, kések a reszelő, tálak stb. Mivel az uborkasalinak nem árt ha áll egy kicsit saját levében, azzal kezdtem. Elő a vadiúj reszelő, uborka ráfektet, tol, húz, tol, húz, tol, húz, …semmi. A legelső tolásnál sikerült a pengét is áttolni a túloldalra, úgyhogy egy műanyag lapon csiszkiteltem az uborkát.
Penge visszafeszít, tol, húz, penge átesik.
Penge visszafeszít, tol, húz, tol, húz, penge átesik.
Feladtam, kés elő, kézzel – elvoltam egy darabig. Csak az vidított fel, hogy Jorge fel s alá rohangált közben a lakásban és a kábeleket ráncigálta. Néha megcsörrent a másik telefon is, amit persze hangos rikkantással adtam a tudtára, mert öröm volt nézni ahogy teljesen szétcsúszva kolbászol és nemigen tudja mihez is kezdjen.
Uborka kész. Ecetes lötty megcsinál. Sima ügy, csak nem volt meg a cukor. Sőt semmilyen cukor sem volt. Végignéztem mindent de sehol. A meddő kérdéseim sem segítettek, mert házigazdám, fülein egy egy telefonnal a földön csúszott és az ethernet dugaszt kereste, és látszott hogy nemcsak a cukorról nincs fogalma sem, hanem leginkább azt sem tudja hol a konyha.
Aztán egyszercsak lett Net, és egy adag vendég is megérkezett, így 4-en kezdtük el a cukrot keresni. A vége az lett, hogy Jorge felhívta a nejét, aki épp valami tárgyaláson ült ezért gondolom rövid úton osztotta ki párját, ezért jorge kissé megszeppenve kérdezte tőlem, hogy most mondjam ha valami nincs meg, mert többet nem telefonálhat.
Meglett a cukor. Ott volt a helyén a cukortartóban, ahol az elmúlt X hónapban is!
(persze egyesek azt állították, hogy azért nem lett meg, mert ebben a konyhában mindég minden át van pakolva)
Saláta késsz!
Hús felkockáz!
Nincs elég nagy lábas. Nemcsak itt, szerintem egész Costa Ricán, mert Myrna (egy kolleganőnk) elhozta az Ő legnagyobb edényüket is, de abba is csak a fele hús fért bele. Maradt a 2 adag főzés – így legalább többen kevergettük és néztük hogyan rotyog.
Aztán legnagyobb meglepetésemre simán ment minden. Myrna figyelmeztetésére még sót is raktam bele! De jó lett azt kell mondjam, elfogyott vagy 3 kiló plusz krumpli meg saláta meg sör, a maradékon meg majdnem összevesztek és mindenki vitt haza, én meg persze hogy leettem a gatyámat. A buli végére meg kellemesen elfáradva mindenki azon röhögött, hogy Jorge szókincse leredukálódott egész alacsonyra, és sűrűn emlegette a teljes Magyar repetoárját: „Pörkölt, egészségedre, szép cipő”.
Mivel néha elmegy az áram, ezért tervezem még a „szabad a csók” kifejezést is megtanítani neki – hiába, terjeszteni kell a Magyarságot és a nemzeti eszmét, na!
Én
Episode II
Szóval az úgy volt, hogy még pénteken munka után elmentünk Jorge-val vásárolni. Jorge egyébként legalább akkora szakács mint én, és már hosszabb ideje ül abban az irodában ahol most én is dolgozom, de mindeddig csak 3 nő vette körül. Állítása szerint azon kapta magát 2 hónap után, hogy az irodába érve közölte az egyik kolleganőjének hogy: Oh, szép cipő! Ekkor ráeszmélt, hogy mit is tett, de már nem volt visszaút!
Szóval kettecskén indultunk a shopping centerbe, hogy beszerezzük a szükséges adalékanyagokat. Mindketten nyomtatott listával – az enyim ugye még itthonról, az övé meg a nejétől, aki hiányozni fog a partiról, legalábbis az elejéről, mert dolgoznia kell, így mindent inkább leírt, nehogy gond legyen.
Menü: Pörkölt főtt burgonyával, uborkasaláta. Tetszőleges italok úgyis mint sör, bor, pálinka – vagy legalábbis valami tömény koktélital, mert keverni akart mindenképp mindenkinek valamit.
Az én listám tűnt az egyszerűbbnek. Paprikám van. Kígyóuborka, hagyma, krumpli sima ügy.
Hús.
Patthelyzet!
Én nem tudom azt hogy „felsál”, Jorge meg nem tud semmit a marhákról. Marad a combomra mutogatás.
A helyzet kezdett szokás szerint igen hülyén kinézni, amikoris 2 messziről is kirívó mesterszakács mutogat a pult előtt a combjára, illetve én a combomra, Jorge meg a seggére, a pultosok meg vagy bamba arcal bámulnak, vagy az érzékenyebbje elvonult hátra röhögni.
A helyzet egyáltalán nem javult úgy 3 perc elteltével sem, leszámítva, hogy partnerem már legalább nem a saját ülepét tapogatta, úgyhogy elkezdtem szemrevételezni a kínálatot, bízván abban hogy, megismerem én azt a húst ami kell.
(Kedves barátim ezen a ponton nyilván nem hisznek nekem, mert ismerik a történetet miszerint, gyermekkoromban édesanyám leküldött a zöldségeshez karalábéért.
Mondtam is a zöldségesnek – „Kérek szépen karalábét”
Mondta a zöldséges, hogy vegyem el
Itt nagyon hülyén néztem rá, megvontam a vállam és feltettem az egyetlen lehetséges kérdést, ami kisegíthetett a helyzetből– „Honnan?”
Mertugye én technikából voltam jó és nem környezetismeretből vagy zöldségtanból vagy miből.)
Szóval kikerestem egy szimpatikusnak látszó, marhahússzerű dolgot, aminek olyan előpörkölt kinézete van. Ráböktem majd csillogtatva szótári spanyolom legjavát a „bovino he?” (legyen kedves megmondani, ez ugye marhahús?) kérdéssel próbáltam igazamat bizonyítani. „Si, Si senor” jött a válasz és borzalmasan büszke voltam magamra. Karfiol? Gyerekség… nem vagyok én vegetáriánus.
Viszont ekkor szolt Jorge, hogy van egy kis baj, legalábbis szerinte, mert itt Costa Rican az embereknek megvan az a rossz szokásuk, hogy nemigen tudnak nemet mondani, pláne ha egy turista épp vásárolni akar tőlük. Szóval visszamentem a pulthoz és ráböktem egy csirkelábra és emigyen szólottam: „bovino qué” (legyen kedves megmondani akkor hogy ez a csirkeláb is marha?). Itt egy kicsit megrezzentek, de a legbátrabb kiált egyenes derékkal, és mosolyogva mondta: „Si, si senior”.A röpke tanácskozás végeredménye az lett, hogy majd este Jorge megkérdi a nejét, pontosan hol, hogy és mit kell kérni.
OK, hús holnap. Mehetünk Olajért.
Itt sem ment simán minden, mert az olajos pult előtt állt egy hostes hölgy, és a legújabb termékeket akarta ránksózni. Persze 2 percben hosszan ecsetelte az aktuális olaj minden élettanilag tuti hatását, amit kísérőm emigyen fordított: „Ez biztos finom!” Szóval olaj megvan. Még szerencsére elkaptam az utolsó elmorzsolt mondatát, vagy legalábbis a felét, miszerint az tök jó, hogy a pörkölt is olívaolajban készül, mert azt szereti. STOP! Vissza. Nekem a cetlimen nem szerepel az oliva szó. Hostes kislány mosolyog, hátha még veszünk. „No Oliva, comprender” (Borzalmasan hálás lennék ha adna nekem nem oliva olajat, nagyon szépen köszönöm). Mosoly lehervad, és legyintve int a szomszédos fakkra, ahol az olajostubuson hatalmas napraforgó minták vannak. Győzelem.
Aztán még felvásároltunk a boltot. Mer nem tudtuk, mi van otthon. Vettünk sót, cukrot, kólát, fantát, csipszet, tejszint, ecetet, sört, vodkát, khaluát (élesebb szeműek itt már felfedezhetik a White Russian receptjét), de vettünk uborkareszelőt, nagy megdöbbenésemre találtam Maggi marhahúsleves kockát meg egy csomó minden mást, beleértve 6 kiló jeget! Én ugyan nem értettem, hogy minek ennyi, de Jorge szerint az a biztos ha van! Mondjuk valószínűleg ez magyarázza a 3 liter tejszint is nyilván… mit fog vele csinálni?
Aztán mindezt kifizettük bepakoltuk a kocsiba és távoztunk azzal, hogy másnap délelőtt találkozunk és elmegyünk húsért.
….
Így is lett. Sőt lett hentes is. Jorge szerintem egész reggel 2 mondatot mormolt magában, amit aztán a hentesnél hangosan is kimondva hoztak egy fél marhacombot, de még vérzett, olyan friss volt. Na ebből vettünk 4 kilót (najó 4 és felet, mert úgy sikerült) és boldogan mentünk főzni - ja a biztonság kedvéért vettünk még 2 kiló jeget.
Maradok a főzéssel tisztelettel később….
Szóval kettecskén indultunk a shopping centerbe, hogy beszerezzük a szükséges adalékanyagokat. Mindketten nyomtatott listával – az enyim ugye még itthonról, az övé meg a nejétől, aki hiányozni fog a partiról, legalábbis az elejéről, mert dolgoznia kell, így mindent inkább leírt, nehogy gond legyen.
Menü: Pörkölt főtt burgonyával, uborkasaláta. Tetszőleges italok úgyis mint sör, bor, pálinka – vagy legalábbis valami tömény koktélital, mert keverni akart mindenképp mindenkinek valamit.
Az én listám tűnt az egyszerűbbnek. Paprikám van. Kígyóuborka, hagyma, krumpli sima ügy.
Hús.
Patthelyzet!
Én nem tudom azt hogy „felsál”, Jorge meg nem tud semmit a marhákról. Marad a combomra mutogatás.
A helyzet kezdett szokás szerint igen hülyén kinézni, amikoris 2 messziről is kirívó mesterszakács mutogat a pult előtt a combjára, illetve én a combomra, Jorge meg a seggére, a pultosok meg vagy bamba arcal bámulnak, vagy az érzékenyebbje elvonult hátra röhögni.
A helyzet egyáltalán nem javult úgy 3 perc elteltével sem, leszámítva, hogy partnerem már legalább nem a saját ülepét tapogatta, úgyhogy elkezdtem szemrevételezni a kínálatot, bízván abban hogy, megismerem én azt a húst ami kell.
(Kedves barátim ezen a ponton nyilván nem hisznek nekem, mert ismerik a történetet miszerint, gyermekkoromban édesanyám leküldött a zöldségeshez karalábéért.
Mondtam is a zöldségesnek – „Kérek szépen karalábét”
Mondta a zöldséges, hogy vegyem el
Itt nagyon hülyén néztem rá, megvontam a vállam és feltettem az egyetlen lehetséges kérdést, ami kisegíthetett a helyzetből– „Honnan?”
Mertugye én technikából voltam jó és nem környezetismeretből vagy zöldségtanból vagy miből.)
Szóval kikerestem egy szimpatikusnak látszó, marhahússzerű dolgot, aminek olyan előpörkölt kinézete van. Ráböktem majd csillogtatva szótári spanyolom legjavát a „bovino he?” (legyen kedves megmondani, ez ugye marhahús?) kérdéssel próbáltam igazamat bizonyítani. „Si, Si senor” jött a válasz és borzalmasan büszke voltam magamra. Karfiol? Gyerekség… nem vagyok én vegetáriánus.
Viszont ekkor szolt Jorge, hogy van egy kis baj, legalábbis szerinte, mert itt Costa Rican az embereknek megvan az a rossz szokásuk, hogy nemigen tudnak nemet mondani, pláne ha egy turista épp vásárolni akar tőlük. Szóval visszamentem a pulthoz és ráböktem egy csirkelábra és emigyen szólottam: „bovino qué” (legyen kedves megmondani akkor hogy ez a csirkeláb is marha?). Itt egy kicsit megrezzentek, de a legbátrabb kiált egyenes derékkal, és mosolyogva mondta: „Si, si senior”.A röpke tanácskozás végeredménye az lett, hogy majd este Jorge megkérdi a nejét, pontosan hol, hogy és mit kell kérni.
OK, hús holnap. Mehetünk Olajért.
Itt sem ment simán minden, mert az olajos pult előtt állt egy hostes hölgy, és a legújabb termékeket akarta ránksózni. Persze 2 percben hosszan ecsetelte az aktuális olaj minden élettanilag tuti hatását, amit kísérőm emigyen fordított: „Ez biztos finom!” Szóval olaj megvan. Még szerencsére elkaptam az utolsó elmorzsolt mondatát, vagy legalábbis a felét, miszerint az tök jó, hogy a pörkölt is olívaolajban készül, mert azt szereti. STOP! Vissza. Nekem a cetlimen nem szerepel az oliva szó. Hostes kislány mosolyog, hátha még veszünk. „No Oliva, comprender” (Borzalmasan hálás lennék ha adna nekem nem oliva olajat, nagyon szépen köszönöm). Mosoly lehervad, és legyintve int a szomszédos fakkra, ahol az olajostubuson hatalmas napraforgó minták vannak. Győzelem.
Aztán még felvásároltunk a boltot. Mer nem tudtuk, mi van otthon. Vettünk sót, cukrot, kólát, fantát, csipszet, tejszint, ecetet, sört, vodkát, khaluát (élesebb szeműek itt már felfedezhetik a White Russian receptjét), de vettünk uborkareszelőt, nagy megdöbbenésemre találtam Maggi marhahúsleves kockát meg egy csomó minden mást, beleértve 6 kiló jeget! Én ugyan nem értettem, hogy minek ennyi, de Jorge szerint az a biztos ha van! Mondjuk valószínűleg ez magyarázza a 3 liter tejszint is nyilván… mit fog vele csinálni?
Aztán mindezt kifizettük bepakoltuk a kocsiba és távoztunk azzal, hogy másnap délelőtt találkozunk és elmegyünk húsért.
….
Így is lett. Sőt lett hentes is. Jorge szerintem egész reggel 2 mondatot mormolt magában, amit aztán a hentesnél hangosan is kimondva hoztak egy fél marhacombot, de még vérzett, olyan friss volt. Na ebből vettünk 4 kilót (najó 4 és felet, mert úgy sikerült) és boldogan mentünk főzni - ja a biztonság kedvéért vettünk még 2 kiló jeget.
Maradok a főzéssel tisztelettel később….
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)