Bréking Nyúz!
Megtaláltuk Közép-Afrika egyetlen működő közlekedési lámpáját! Igaz a kocsik nem állnak meg a piros jelre, de a lámpa be van kapcsolva!
2 Dudás 1 Sávba
Igazából nem is kettő, hanem legalább három.
Mindig elcsodálkoztam, hogy régiónként hogyan változik a vezetési szokása az embereknek. Fent északon a gyalogos csak arra gondol, hogy át kéne mennie a túloldalra, és máris megáll az egész kocsisor mellette. Nálunk ugye már résen kell lenni. Az Olaszoknál simán elcsap egy motoros. Nigériában, akinek kocsija van az a király, és ha megkarcolod, megtöröd, nekimész (gyalog vagy motorral) – és ebbe beleértendő az elütés is, miért nem figyeltél jobban - még jól meg is vernek.
Burundi, Kongó megint más tészta. Nincs sok kocsi, de lámpa sem – a szabály, a kocsi az erősebb, a luk az út közepén meg a kocsinál is erősebb. Ugyanakkor Ugandában az autóst lincselik meg ha elcsap valakit, pláne ha szegény pára meg is hal. Persze csak miután a szerencsétlen gyalogosról levették a még használható cipőét.
Igazából Közép-Afrikában összesen 3 közlekedési lámpát láttam, abból 2 nem működött. Az az egy meg Nigériában volt, ott meg nem nézték. Ezeken a területeken, és beleértendő a feltörekvő Dél Afrikai Köztársaság is, nemigen divat a biztosítás, legalábbis a kormány ezirányú törekvésit kevesen veszik komolyan.
Nade Kairó, az valami más. Az eddigi szabályok ide is érvényesek, csak itt rengeteg a kocsi, 3, 4 sávos autóutak mennek keresztbe a városon, amiken 5, 6 sorban mennek a kocsik. Kizárólag egyirányú utcák vannak – igaz, ha egyszer valaki szemben jönne úgy, hogy nincs fal középen, ott mindenki meghalna. Amennyire tanulgatom a következő helyi kiegészítő szabályok vannak érvényben.
Ne kapcsolj lámpát. Este sem.
A záróvonalat, vagy a szaggatottat kizárólag a két kerék között szabad tartani.
Dudálj!
Ha több mint 24 centi van közted és az előtted lévő kocsi között, oda be fog sorolni valaki.
Dudálj!
Egy csuklós IFA is simán besorol.
Csak előtte kilök.
Két busz közé csak dudálva menj be.
Ha egy gyalogos lelép az utcára add tudtára, hogy ki az úr. Dudálj és gyorsíts!
Ha nem tudod épp mit kéne csinálni, Dudálj!
Amikor a városból kiérve a taxis szlalomozni kezd egy rozzant Toyotával a sztrádán, és te 130-nál véletlenül résnyire nyitod a szemed a következő a legtipikusabb kép, amire fel kell készülnöd:
A belső sávban egy traktor megy 20-al, de hátul az eke erősen mered feléd. Ezt a traktort egy kisbusz előzi még balról, félig a középső füvön. Jobbról egy kamion balra indexelve jobbra sodródik Legjobbon épp egy bekötőútról 3 kocsi jön be az egy sávból (ezért sodródik a kamion). Észreveszed a jelzőtáblát, hogy a bal sáv mindjárt megszűnik (illetve visszafordul – tehát várható, hogy az amúgy elfogyó bal sáv, gyorsítósáv lesz egyszercsak).
A taxis gázt ad, magyarul nem lassít, ez a Toyota ennyit tud. A kamion jön. Duda! A kamion megáll a sodródásban, és még van 2 centi a tükör és a plató között. A traktor lehagyva. Jobbról megérkezik legalább 2 kocsi a besorolók közül. Duda! Balról kerüljük őket, de ott megjön a kisbusz, ami épp éles szögben kerülte el a visszafordító sávot. Onnan meg keresztbe akar menni egy másik kamion az egész úton (persze dudál). A taxis ráhúz a kisbuszra, mert a két jobboldali kocsi nagyon jön – felénk. A kisbusz csikorogva fékez. A tükörben látni, ahogy integet miközben mögötte megindul a forgalom keresztbe. Ezt már a taxis sem bírja. Kiüvölt a kisbusznak – Mivan, nincs dudád?
Ekkor vettem észre miért dudáltunk mi meg hiába a jobb oldali 2 kocsinak. Ők meg egy kismotorost kerültek a szélső sáv belső feléből, akin nem volt bukó – és esküszöm – csukva volt a szeme!
Ezen a sztrádán, mint mindenhol máshol is persze, gyalogosok is megpróbálnak átkelni. Kicsit olyanok, mint a vándorló gnú-csorda, aki odaér a folyópartra, tudja hogy ott egy csomó krokodil aki csak rá vár, de át is kell valamikor menni. Meg majdcsak valaki megindul. Ezért ácsorognak a leállósávban és két lehetőségük van.
Vagy kivárnak egy teherkocsit, ami ott drimbol végig, és akkor nincs más hátra mint előre, vagy valamelyik tényleg elindul. Ilyenkor szökdelve ugrálnak a kocsik között, és néha csak annyit látni, hogy a melletted lévő busz elöl (80 Km/óra sebességnél) egyszercsak kiugrik eléd az egyik. Ilyenkor persze duda! Aki emlékszik még arra a kvarcjátékra, ahol egy békával kellett átjutni a folyón, amin gerendák úsznak és gerendáról gerendára ugrálva kell haladni, az némileg helyes úton jár.
Ez este is így megy. Csak lámpa nélkül. Illetve amikor valaki mögéd ér akkor rádkapcsolja a reflektort.
Mindig elcsodálkoztam, hogy régiónként hogyan változik a vezetési szokása az embereknek. Fent északon a gyalogos csak arra gondol, hogy át kéne mennie a túloldalra, és máris megáll az egész kocsisor mellette. Nálunk ugye már résen kell lenni. Az Olaszoknál simán elcsap egy motoros. Nigériában, akinek kocsija van az a király, és ha megkarcolod, megtöröd, nekimész (gyalog vagy motorral) – és ebbe beleértendő az elütés is, miért nem figyeltél jobban - még jól meg is vernek.
Burundi, Kongó megint más tészta. Nincs sok kocsi, de lámpa sem – a szabály, a kocsi az erősebb, a luk az út közepén meg a kocsinál is erősebb. Ugyanakkor Ugandában az autóst lincselik meg ha elcsap valakit, pláne ha szegény pára meg is hal. Persze csak miután a szerencsétlen gyalogosról levették a még használható cipőét.
Igazából Közép-Afrikában összesen 3 közlekedési lámpát láttam, abból 2 nem működött. Az az egy meg Nigériában volt, ott meg nem nézték. Ezeken a területeken, és beleértendő a feltörekvő Dél Afrikai Köztársaság is, nemigen divat a biztosítás, legalábbis a kormány ezirányú törekvésit kevesen veszik komolyan.
Nade Kairó, az valami más. Az eddigi szabályok ide is érvényesek, csak itt rengeteg a kocsi, 3, 4 sávos autóutak mennek keresztbe a városon, amiken 5, 6 sorban mennek a kocsik. Kizárólag egyirányú utcák vannak – igaz, ha egyszer valaki szemben jönne úgy, hogy nincs fal középen, ott mindenki meghalna. Amennyire tanulgatom a következő helyi kiegészítő szabályok vannak érvényben.
Ne kapcsolj lámpát. Este sem.
A záróvonalat, vagy a szaggatottat kizárólag a két kerék között szabad tartani.
Dudálj!
Ha több mint 24 centi van közted és az előtted lévő kocsi között, oda be fog sorolni valaki.
Dudálj!
Egy csuklós IFA is simán besorol.
Csak előtte kilök.
Két busz közé csak dudálva menj be.
Ha egy gyalogos lelép az utcára add tudtára, hogy ki az úr. Dudálj és gyorsíts!
Ha nem tudod épp mit kéne csinálni, Dudálj!
Amikor a városból kiérve a taxis szlalomozni kezd egy rozzant Toyotával a sztrádán, és te 130-nál véletlenül résnyire nyitod a szemed a következő a legtipikusabb kép, amire fel kell készülnöd:
A belső sávban egy traktor megy 20-al, de hátul az eke erősen mered feléd. Ezt a traktort egy kisbusz előzi még balról, félig a középső füvön. Jobbról egy kamion balra indexelve jobbra sodródik Legjobbon épp egy bekötőútról 3 kocsi jön be az egy sávból (ezért sodródik a kamion). Észreveszed a jelzőtáblát, hogy a bal sáv mindjárt megszűnik (illetve visszafordul – tehát várható, hogy az amúgy elfogyó bal sáv, gyorsítósáv lesz egyszercsak).
A taxis gázt ad, magyarul nem lassít, ez a Toyota ennyit tud. A kamion jön. Duda! A kamion megáll a sodródásban, és még van 2 centi a tükör és a plató között. A traktor lehagyva. Jobbról megérkezik legalább 2 kocsi a besorolók közül. Duda! Balról kerüljük őket, de ott megjön a kisbusz, ami épp éles szögben kerülte el a visszafordító sávot. Onnan meg keresztbe akar menni egy másik kamion az egész úton (persze dudál). A taxis ráhúz a kisbuszra, mert a két jobboldali kocsi nagyon jön – felénk. A kisbusz csikorogva fékez. A tükörben látni, ahogy integet miközben mögötte megindul a forgalom keresztbe. Ezt már a taxis sem bírja. Kiüvölt a kisbusznak – Mivan, nincs dudád?
Ekkor vettem észre miért dudáltunk mi meg hiába a jobb oldali 2 kocsinak. Ők meg egy kismotorost kerültek a szélső sáv belső feléből, akin nem volt bukó – és esküszöm – csukva volt a szeme!
Ezen a sztrádán, mint mindenhol máshol is persze, gyalogosok is megpróbálnak átkelni. Kicsit olyanok, mint a vándorló gnú-csorda, aki odaér a folyópartra, tudja hogy ott egy csomó krokodil aki csak rá vár, de át is kell valamikor menni. Meg majdcsak valaki megindul. Ezért ácsorognak a leállósávban és két lehetőségük van.
Vagy kivárnak egy teherkocsit, ami ott drimbol végig, és akkor nincs más hátra mint előre, vagy valamelyik tényleg elindul. Ilyenkor szökdelve ugrálnak a kocsik között, és néha csak annyit látni, hogy a melletted lévő busz elöl (80 Km/óra sebességnél) egyszercsak kiugrik eléd az egyik. Ilyenkor persze duda! Aki emlékszik még arra a kvarcjátékra, ahol egy békával kellett átjutni a folyón, amin gerendák úsznak és gerendáról gerendára ugrálva kell haladni, az némileg helyes úton jár.
Ez este is így megy. Csak lámpa nélkül. Illetve amikor valaki mögéd ér akkor rádkapcsolja a reflektort.
Miértis?
Múltkor említettem, hogy szeretem Afrika középső meg déli régióit, csak azt nem írtam, hogy miért. Most így az Égi Város után pont aktuális:
Élesebb szeműek keressék meg a mennyiségi egységet a második (Burundi) csokron :-)
Élesebb szeműek keressék meg a mennyiségi egységet a második (Burundi) csokron :-)
Az Égi Város
Különösképpen nem rajongok Svédországért, és nem csak azért mert néha Norvégián keresztül jutok csak oda, hanem leginkább azért, mert nem lehet egy jó pofa sört meginni, vagy ha igen akkor is csak aranyárban. Annyira drága minden alkohol (nembeszélve a dohányzási tilalomról), hogy a helyi macsó gizdák vacogva ülnek kint valami presszó teraszán a 4 órai sötétben, és remegve isszák a vizes sört és pöfékelnek lefagyott kézzel. Mondjuk az humoros, ahogy olyankor kocog a nyakukban a vastag aranylánc. Szóval nemigen szeretek huzamosabb időt kint tölteni, de múltkor kiverte a biztosítékot nálam valami, de rendesen.
Fredrikkel tartottunk épp hazafelé, amikor a reptéren a táblára felnézve az a jól ismert üzenet fogadott minket a járatszámunk mellett: Törölve. Ezen fent sem akadtunk, mégsem Kenya, és a légitársaság is ad ilyenkor bonusz kuponokat, amivel ingyen lehet inni, enni, így nekiindultunk a maradék időt eltölteni az Égi Városban.
Sky City Stockholm repterének a viszonylag újonnan épített résszé, ami egy bevásárlóközpont, szálloda és étterem-komplekszum akar lenni, de mihelyt belép az ember, már látja, hogy nem számíthat akkora pörgésre, mint Amszterdamban. Sőt, bizonyos szempontból még Ferihegyen is több az élet. Na mindegy, leültünk én meg elcsoszogtam sörért.
A zsebemben a következő összegek voltak:
- 10 Euró papírpénzben
- 6 Euró apróban
- 20 Euró kuponon
A 2 sör ára 13 Euró – úgy gondoltam megoldható a biznisz.
És ekkor megfordult a világ, Kádár Jancsi Bácsi kedvesen mosolygott az időkapu nyílásában, amikor átsuhantam a 70-es 80-as évek Magyar dögöljön meg a szomszéd tehene is világába. Először a kuponnal próbálkoztam, de simán lepattantam. Nézegeti, nézegeti, majd megoldásra jut.
A kupont nem fogadja el, mert nincs rajta dátum! - Mondom, adjon egy tollat, írok rá. – Azt nem lehet, mert nekem nem szabad, csak a KLM irodistája írhatja rá a dátumot. – Mondom, ne nézzen ide, majd hazudok (engem nem érint a morális vállság) – ezt nem fogta fel. Mondom, akkor adja vissza. - Hát de nem, mert biztos írok rá dátumot, és ez egy érvénytelen kupon. Dugd fel magadnak! – Ezt nem értette, igaz Magyarul mondtam. – Akkor tartsd meg – Nem tarthatja meg, mert nem tud visszaadni, a kupont csak levásárolni lehet- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! Feladtam.
Node semmi gond, kiszámoltam neki a pontos összeget, egy tízes papírban, 2 Euró 2 darabban és még 1 Euró vagy 4-5 darabban. Mosolyogtam, átnyújtottam, nézi. Nézi. Nézi, nagyon nem érti, aztán mégis:
Ezt így nem adhatom, mert abból 3 apró, és akkor összekeveredne a Svéd aprójával az Euró apró, azt meg ugye….!
Mondom – teljes higgadtsággal - akkor mivel lehetne kifizetni a 2 sört, ha és amennyiben eladó egyáltalán? (Hogy miért nem fősz meg a saját levedben – gondoltam üvöltve)
Bankkártya jó lesz és mosolyog – szerintem életében nem adott még vissza kézpénzt, vagy csak simán nem tud számolni. Égi Város, aha. Mostmár tudom kinek a szelleme szállt fel oda.
Fredrikkel tartottunk épp hazafelé, amikor a reptéren a táblára felnézve az a jól ismert üzenet fogadott minket a járatszámunk mellett: Törölve. Ezen fent sem akadtunk, mégsem Kenya, és a légitársaság is ad ilyenkor bonusz kuponokat, amivel ingyen lehet inni, enni, így nekiindultunk a maradék időt eltölteni az Égi Városban.
Sky City Stockholm repterének a viszonylag újonnan épített résszé, ami egy bevásárlóközpont, szálloda és étterem-komplekszum akar lenni, de mihelyt belép az ember, már látja, hogy nem számíthat akkora pörgésre, mint Amszterdamban. Sőt, bizonyos szempontból még Ferihegyen is több az élet. Na mindegy, leültünk én meg elcsoszogtam sörért.
A zsebemben a következő összegek voltak:
- 10 Euró papírpénzben
- 6 Euró apróban
- 20 Euró kuponon
A 2 sör ára 13 Euró – úgy gondoltam megoldható a biznisz.
És ekkor megfordult a világ, Kádár Jancsi Bácsi kedvesen mosolygott az időkapu nyílásában, amikor átsuhantam a 70-es 80-as évek Magyar dögöljön meg a szomszéd tehene is világába. Először a kuponnal próbálkoztam, de simán lepattantam. Nézegeti, nézegeti, majd megoldásra jut.
A kupont nem fogadja el, mert nincs rajta dátum! - Mondom, adjon egy tollat, írok rá. – Azt nem lehet, mert nekem nem szabad, csak a KLM irodistája írhatja rá a dátumot. – Mondom, ne nézzen ide, majd hazudok (engem nem érint a morális vállság) – ezt nem fogta fel. Mondom, akkor adja vissza. - Hát de nem, mert biztos írok rá dátumot, és ez egy érvénytelen kupon. Dugd fel magadnak! – Ezt nem értette, igaz Magyarul mondtam. – Akkor tartsd meg – Nem tarthatja meg, mert nem tud visszaadni, a kupont csak levásárolni lehet- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! Feladtam.
Node semmi gond, kiszámoltam neki a pontos összeget, egy tízes papírban, 2 Euró 2 darabban és még 1 Euró vagy 4-5 darabban. Mosolyogtam, átnyújtottam, nézi. Nézi. Nézi, nagyon nem érti, aztán mégis:
Ezt így nem adhatom, mert abból 3 apró, és akkor összekeveredne a Svéd aprójával az Euró apró, azt meg ugye….!
Mondom – teljes higgadtsággal - akkor mivel lehetne kifizetni a 2 sört, ha és amennyiben eladó egyáltalán? (Hogy miért nem fősz meg a saját levedben – gondoltam üvöltve)
Bankkártya jó lesz és mosolyog – szerintem életében nem adott még vissza kézpénzt, vagy csak simán nem tud számolni. Égi Város, aha. Mostmár tudom kinek a szelleme szállt fel oda.
A zIma
A szállodánk egyébként kellemes volt, mint utóbb kiderült Bujumbura legfelkapottabb szállója. A megbeszéléseket is a szálloda egyik konferencia-termében tartottuk, és az étteremben ebédeltünk a megrendelővel együtt. Az első ebéd kicsit kínosra sikeredett, ugyanis közösen levonultunk az asztalokhoz, amikor a kinti nagyfőnök megállt, és imára kulcsolta a kezét. Megáldott szerintem mindent, amit ekkor szokás, de a helyi akcentus és a Biblia ide vonatkozó passzusának ismerete nélkül nem tudom tökéletesen visszaadni a szavait. Igazából nem is ez a lényeg, mert csendben végigálltuk azt a pár percet, majd jóízűen falatoztunk. Viszont tanulva a leckéből másnap már kicsit késve érkeztünk, így nem kellett senkinek kínosan mosolyogni és a kaja ugyanolyan jó maradt.
Az utolsó napok valamelyikén azonban ismét korán érkeztünk. Tudtuk, hogy ez nem lesz jó, és idegesen topogtunk az étterem bejáratában mindannyian, Fredrik, John, Lorcan és én. A két kollegámról már írtam de Lorcanról még nem. Ő volt a project manager, egy született Ír, vörös haj, fehér bőr és megannyi vörös szeplő a pirospozsgás arcon. Ahogy így álldogáltunk várva az elkerülhetetlent, egyszer csak az egyik kinti kollega Lorcan-hoz fordult.
- Ma hallhatnánk a Te áldásodat testvérem?
Vörös embert én még ennyire nem láttam elvörösödni. Először nem kapott levegőt, aztán mi nem kaptunk, mert nem mertünk venni nehogy elröhögjük magunkat. A szituáció felettébb érdekesnek ígérkezett. Nemet ugye nem illett mondani a kinti erősen hívő megrendelőknek, de hogy a katolikus asztali áldást egy Ír mondja az nem volt szokványos. Lorcan egy teljes percig küzdött keményen hol a levegővel, hol a kínos röhögéssel de aztán elővette a lehető legcifrább akcentusát és motyogott valamit. Ettől mindenki boldog lett, és mi onnantól kezdve csak úgy hívtuk: Atyám!
Ja, amikor elásta a kisbuszt alattunk a sofőr, és még nem tudtuk mi is lesz, csak azt, hogy „Don’t Look”, akkor egyként fordultunk oda az Atyához:
- Áldj meg atyám, vétkeztem – Ekkor nagyon cifrán káromkodott, és megpróbálta leverni a fejünket.
Az utolsó napok valamelyikén azonban ismét korán érkeztünk. Tudtuk, hogy ez nem lesz jó, és idegesen topogtunk az étterem bejáratában mindannyian, Fredrik, John, Lorcan és én. A két kollegámról már írtam de Lorcanról még nem. Ő volt a project manager, egy született Ír, vörös haj, fehér bőr és megannyi vörös szeplő a pirospozsgás arcon. Ahogy így álldogáltunk várva az elkerülhetetlent, egyszer csak az egyik kinti kollega Lorcan-hoz fordult.
- Ma hallhatnánk a Te áldásodat testvérem?
Vörös embert én még ennyire nem láttam elvörösödni. Először nem kapott levegőt, aztán mi nem kaptunk, mert nem mertünk venni nehogy elröhögjük magunkat. A szituáció felettébb érdekesnek ígérkezett. Nemet ugye nem illett mondani a kinti erősen hívő megrendelőknek, de hogy a katolikus asztali áldást egy Ír mondja az nem volt szokványos. Lorcan egy teljes percig küzdött keményen hol a levegővel, hol a kínos röhögéssel de aztán elővette a lehető legcifrább akcentusát és motyogott valamit. Ettől mindenki boldog lett, és mi onnantól kezdve csak úgy hívtuk: Atyám!
Ja, amikor elásta a kisbuszt alattunk a sofőr, és még nem tudtuk mi is lesz, csak azt, hogy „Don’t Look”, akkor egyként fordultunk oda az Atyához:
- Áldj meg atyám, vétkeztem – Ekkor nagyon cifrán káromkodott, és megpróbálta leverni a fejünket.
A nézhető és a nézhetetlen
Tulajdonképpen rájöttem, hogy szeretem Afrikát. Különösképpen ezt a „fekete-Afrika”-ként emlegetett középső, egyenlítői részt. Pedig például Bujumburában úgy konkrétan semmit nem lehet csinálni. Amikor ledolgoztuk a napi adagot, akkor már esély sincs elmenni valamit megnézi, és itt értem ezalatt, hogy valami vadvilágot vagy vizivilágot vagy tudomisén.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Persze városnézni voltunk. Megkérdeztük a portást, hogy milyen helyi nevezetességek vannak itt a székes-fővárosban. Nos a lista a következő:
1 darab könyvtár
1 kisállat-múzeum kitömött (kis)állatokkal
1 tutti kis butik az egyik szálló recepciója mellett
És a helyi piac
Hosszú tanakodás után, hogy hova is rohanjunk először, megnéztük a piacot. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy fedett sportcsarnokot, amit talajtól a plafonig telezsúfoltak mindenféle áruval pont annyi helyet hagyva a dobozok között, hogy két ember lapjával elfér egymás mellett. Úgyhogy mi magunkhoz szorítottuk a kis csomagjainkat, összeszorítottuk farpofáinkat és próbáltunk elvegyülni a tömegben, nem nagy sikerrel. De szó se róla, nem ért egy rossz szó sem. Igaz vezetőnk nem javasolta hogy például fényképezzünk, persze csak akkor ne, ha kell még a fényképező. A piacon egyébként mindent kapni amit nálunk a 100 forintos boltban illetve a Kínai piacon árulnak „pojó, nem dága, eze” kategóriában.
Aztán lehet még nézni Bujumburában a Nagy Növekvő Hegyet.
A Nagy Növekvő Hegy ami lassan de céltudatosan nő, a szálloda mögött volt található. Pontosan nem jöttünk rá miért is nő, meddig is nő és egyébként is mi a francnak van ott úgy egyáltalán. A Nagy Növekvő Hegy ugyanis egy építkezés közepén állt. Reggel megjelent egy csapat fiatal a hegy lábánál, csatasorba rendeződtek fel a hegy gerince mentén és elkezdtek dolgozni. A munka abból ált, hogy valaki lent megtöltött egy zsákot vörös agyagos földel, azt a csatalánc feladogatta a Hegy tetejére, ahol aztán az utolsó láncszem kiöntötte a zsák tartalmát. Mindeközben 2, 3 asszony kondérban valami vizet forralt tán teának, amivel néha megitatta a csatalánc tagjait.
És ez így ment nap, mint nap. A Hegy meg csak nőtt, növekedett. Azért persze még senki ne induljon hegymászó felszerelésért, mert az itteni munkatempóban kintlétünk alatt nem magasodhatott 5 centinél többet, és így sem érte el a 10 métert, de akkor is. Ő volt a mi Nagy Növekvő Hegyünk aminek tanulmányozásával a napközbeni szüneteket töltöttük.
Aztán még azt is megnéztük, amit nem lehet megnézni.
Egyik este ugyanis rábíztuk magunka a Nőneműre. Nőnemű egy kinti kollegánk volt, aki Nigériából érkezett és a levelezések alapján a nevéből nem derült ki nemi hovatartozása. Ezért eleinte Nőnevűnek hívtuk egymás közt, de ez túl nyelvtörőnek bizonyult, így lett Nőnemű. Persze Nőnemű egy igen szép szál uriember volt, akinek megvolt az a számunka kissé szokatlan szokása, hogy roppan idiótán vigyorog mindenen, mintha mindég minden rendben lenne és még vicces is volna, és ha netán hozzászóltál akkor a vigyort egy igen furcsa röhögéssel is tetézte, amit csak Afrikában hall az ember.
Szóval Nőnemű kitalálta, hogy menjünk vacsorázni együtt, amit eddig is tettünk párszor, de akkor ő nem csatlakozott hozzánk. Szerzett taxit és egy sofőrt, aki majd tudja hova kell menni. Eleinte minden rendben volt, igaz nemigen értettük minek megyünk először a Tanganyika tó parti hotelba, hiszen ott csak a fent emlegetett butik van. Aztán meg visszafele elsuhantunk a már általunk ismert strand mellett, és kicsit később befordultunk egy másik tóparti részre, ahol valami helyi buli vagy disco lehetett, mert tömve volt fiatalokkal. Ekkor Nőnemű kiadta az utasítást: „Don’t look” – ugyanis a helyiek itt nem szeretik hogyha bámulják őket, és ki tudja alkoholos mámorukban mire nem képesek.
Kicsit kezdtük nem érteni mit is akar, illetve minek is vagyunk itt, hiszen tuti éttermeket tudunk mi már, ahol lehet enni finom „Mukeke”-t, de amikor harmadszorra ígértette meg velünk, hogy „Don’t look” akkor a kisbuszunk megállt. Illetve megtorpant, ugyanis a marha sofőr tengelyig beásta magát a parti homokba a disco mellett 3 méterrel.
„Don’t look” – aha…
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy helyi, kissé részeg és nagyon vigyorgó (persze nem rajtunk - velünk) fiatalokkal próbáltuk a buszt kiásni és tolni a homokból a vak sötétben, mert persze menet közben ránkesteledett. Azóta városi legenda vagyunk arrafelé, az 5 hülye fehér és társai, akik elásták magukat a lokálpatrióták táborában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)